Newsilver Barrow kávézó

Egy hangulatos kávézó, süteményt is felszolgálnak. Kedvelt randevúhely, vagy találkozási pont.

Mire odaértem a kávézóba, Carmen már elég régóta várt, legalábbis megivott két cappuccino-t és hacsak nem extrém gyorsan iszik - amiről pedig tudnék, tekintve, hogy nap mint nap látom kávézni a klánház konyhájában - volt ez vagy jó 25-30 perc késés részemről. Nem is csodálom, hiszen kénytelen voltam BUSZOZNI, mert Loki kocsijával jöttünk. Ittlétem óta talán másodszor fordult elő, hogy tömegközlekedtem, egyébként szívesebben használtam inkább a csatornákat, ugyanakkor tudtam, hogy a környéken a tisztítást ma végzik, én meg nem sétálgathatok ugye ott mindenki szeme láttára, még akkor sem, ha a csatornarendszer történetesen az ENYÉM. Pontosabban, Lokival a mi tulajdonunk... és pont ezért. Senki más nem lenne ilyen jól informált és óvatos.
- Itt vagyok Carmen, mondd mi van! - vágódtam be mellé, a pincérnőt, aki azonnal lecsapott az új vendégre, majdnem odébb taszítottam, de aztán végül csak intettem, hogy húzzon a f*szba.

Carmen elmondta. Ő volt az egyik legértékesebb kémünk, mint a rendőrfőnök takarítónője, így tudtunk az esetleges razziákról az erdőben... és előre, ami ugye azért nem árt. Ma éjszakára tervezték a következőt. De Carment valami aggasztotta:
'- Mr. Wadlington most nem úgy beszélt, mint máskor... lehet, hogy gyanít valamit? Le fogják zárni az utakat? - kezdett aggódni.
Horkantottam, majd fejet csóváltam.
[color=deeppink- Azt kötve hiszem. Elég késő van már, egy útzárat pedig nem lehet csak úgy hipp-hopp felállítani. Tervezni kell, számba venni az összes lehetséges menekülőútvonalat és... a pokolba![/color]
Ránéztem az órára. Kib*szottul kevés időnk van.
- Carmen, indulj el. MOST! Hívj egy taxit, azt a baromi drága tarifájút, ami az erdő széléig is hajlandó kivinni. Majd kifizetem. Aztán az erdőben rohanj, ahogy csak bírsz. Add ki a riadót, mondd meg, hogy én küldtelek, ezáltal minden szavad törvény a Vadak Úrnője személyes meghatalmazása által, bla-bla-bla... szedj össze mindenkit. Mondd, hogy pakoljanak össze egy-két napra elegendő cuccot, de csak a legszükségesebbeket! Áramtalanítsatok mindent, a többit intézem. Na menj! - szinte lelöktem a padról, miután mindent elhadartam neki.

Miután Carmen elrohant, gyorsan írtam Vevának egy SMS-t, mert a telefont nem vette fel - valószínűleg nem hallotta. Nem értem mire ez a nagy mizéria, hogy utál telefonon beszélgetni, de b*sszus, pont az ilyen helyzetekben jönne jól, hiszen ez VÉSZHELYZET!
Végül a pincérnő bombázásának hatására én is kértem három adag erős feketét, rágcsálnivalónak pedig fél kiló teasüteményt vajjal és dzsemmel, valamint egy szelet almás-mákos rétest és egy szeletet abból a gusztusos Sacher tortából a kirakatban. Még jó, hogy a kávézókban sütemény is van... üres gyomorral nem vívhatunk csatát. Legalábbis nem ilyen eredményesen.

Írtam Lokinak is, hogy héderezzen valahol ma este és eszébe ne jusson részegen hazaballagni az erdőben, mert HELYZET van. Nem örültem, hogy nincs velünk, velem, sőt, nagyon szomorú voltam mert hiányzott és tudtam, hogy megint külön leszünk pár napig... és nélküle kell aludnom... maga a pokol. Féltettem is, bár tudom, azért tud vigyázni magára. De ez ösztönből jött. Ha valakit ennyire és ilyen hosszú ideje szeretsz, nem tudsz úgy gondolni semmire, hogy az ő képe ne sejlene fel. Még jó pár telefont elintéztem, a kávék és sütemények nagy részét elfogyasztottam és vártam, hogy Veva ideérjen. Az SMS-ben azt írtam, HALADÉKTALANUL. Remélem tényleg azonnal eldobott mindent és idejön. Bár ilyet neki még nem kellett átélnie... most muszáj. Szükségem van rá. Kell a segítsége. Csak érjen ide, mielőtt kifutunk az időből....

Távoztam a pénztártól és miután elpakoltam a klánházba vásárolt élelmiszert rápillantottam a telefonomra, hogy óra híján megtudjam mennyi lehet már az idő. Ki kellett számolnom mikorra érek el az erdőbe. Akkor pillantottam meg a temérdek nem fogadott hívást, amit valószínűleg a boltban szóló zene és a bevásárlólista okozta koncentrációm miatt nem vettem észre. Már aggódtam, hogy fel kell hívnom Cherryt, éreztem, ahogy növekszik bennem a félsz ezzel kapcsolatban, aztán megláttam az érkezett sms-t. Ez szükségtelenné tette a hívást, bár a feszültségemen csak rontott.
Azonnal elindultam a jól ismert kávézóba, szerencsére nem voltam annyira messze tőle, legalábbis futva egész gyorsan megérkeztem. Igazából még azt is túl sok időnek tartottam.
Lihegve, kipirult arccal érkeztem meg, azonnal kiszúrtam a főnökasszonyom és odasiettem hozzá. Miközben szerényen megtámaszkodtam kicsit az asztal szélében csak egy biccentésre és valami hangkiadásra futotta az üdvözlésem, amiért nagyon szégyelltem magam, de egyelőre nem kaptam elég levegőt ahhoz, hogy megfeleljek az illem diktálta szabályoknak.

Mikor Veva lóhalálában megérkezett, azonnal az órára pillantottam. Jó! Még időben vagyunk, legalábbis ahhoz, hogy elmagyarázzam neki a helyzetet és ne egyből karon ragadjam és vonszoljam magam után. Büszke voltam rá.
- Köszönöm Veva, hogy ilyen hamar ideértél. Ülj le! - szabályosan magam mellé rántottam, talán kissé erősebben és gyorsabban, mint ahogy kellett volna, de reméltem nem veszi zokon, miután megosztom vele az információkat. Elé toltam a maradék kekszet és a dzsemet, hogy vegyen belőle, majd elkezdtem vele megosztani a tényeket:
- Köszönöm, hogy bevásároltál. De a helyzet az, hogy a.... a... - gondolkodtam, hogyan tudnám kódoltan a tudtára adni a helyzet állását, de hát mit mondhatnék? Hogy a hangyák nemsokára ellepik a hűtőt, ezért sietnünk kell, hogy bepakolhassunk? Vagy hogy ki? Ki kell venni a húsokat, mert jönnek a hangyák? Vagy mit?... á, hagytam inkább a f*nébe, közel hajoltam a füléhez és nagyon, nagyon halkan és lassan suttogtam el neki és csak reménykedni tudtam, hogy ő megérti, míg mások nem:
[color=deeppink- Sietnünk kell Veva, az erdőbe. A Klánházba, gyorsan. Szükségem van a segítségedre, hogy mindenkit kimenekíthessünk, amilyen gyorsan csak lehet. Egy egész osztag állig felfegyverzett ember tör ma be oda, akik ellenségnek tekintenek minket és valószínűleg meg akarnak minket ölni[/color] - jó, persze tudtam, hogy ez azért egy sarkított verzió, de mindenképp véres lenne a mai este végkimenetele, ezért talán nem is baj, hogy túloztam kicsit. A rémület az embereknek, mint amilyen Veva is, néha ad egy kis plusz erőt. Lélekjelenlétet, vagy mit, tudom is én...
- Segítened kell, hogy mindenkit fel tudjunk pakolni a buszra, elhagyjuk az államot. Egy-két napra, amíg a razzia véget nem ér. Valószínűleg gyorsan vége lesz, ha senkit és semmit nem találnak ott. De jobb, ha után maradunk még egy napot. Ha akarsz, te is velünk jöhetsz. Tekintsd egy afféle... kirándulásnak

A szemem sarkából láttam, ahogy a pincérnő furcsamód méreget, mintha csak azt üzenné, nem illik sugdolózni. Hát r*hadj meg te b*dös k*rva! Elindult felénk, a kezem reflexből Veva combjára csúsztattam és cirógatni kezdtem, majd ismét a hajába fúrtam az arcom, hogy odasúgjam:
- Szemed se rebbenjen!
Persze a pincérnő látva, hogy leszbikusok vagyunk, vagy mi, azonnal elfordult és visszament a pulthoz, így ismét kicsit szabadabban beszélgethettünk.
- Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak, Veva. De nem tehetek most más. Sokak élete a tét, el kell mennünk, el kell rejtenünk a klánházat. Ha akarsz velünk jössz, de nem kötelezlek erre. Ne aggódj, te nem vagy veszélyben. Nem hagynám, hogy bántsanak. A személyes védelmem alatt állsz, hisz tudod. És mindig vigyáztunk, nagyon vigyáztunk. Senki nem tudja, hogy nekünk dolgozol, ne félj - próbáltam megnyugtatni, még mielőtt önmaga rémképét látná holtan fekve az erdőben.
- Ha elég gyorsak vagyunk, még a bevásárlást is kipakolhatod. Kérlek gyere most velem és segíts, jó?
Azzal elhajoltam, hogy lássam az arcát és várjam a válaszát.
- Ahogy idefelé jöttél, nem láttál a környéken valami jó kocsit? Úgy értem, gyorsat.

Még nem teljesen szedtem rendbe magam, de már berántott maga mellé Cherry. Igazából kezdtem már hozzászokni ehhez a mentalitásához ezért nem zavart annyira, csak még mindig meg tudott lepni. Azért jólesett, hogy megosztotta velem a kekszet, bár nem mertem volna még élni vele.
Mozdulatlanná dermedtem, amikor közel hajolt hozzám, nem vettem észre, de szinte levegőt se mertem venni. Nem tudtam mi következik ez után és ez kicsit aggasztó volt. De ahogy elsuttogta a szavakat egyre inkább elhatalmasodott rajtam egy más fajta aggodalom és az azonnali tenni akarás. Ez fel is oldotta a korábbi merevségem és megfeledkeztem Cherry félelmetes közelségéről. Rá pillantottam elszánt tekintettel.
- Ez nem történhet meg... - csupán tátogtam a szavakat, aztán amilyen halkan suttogott, úgy tettem hozzá én is - Bármit megteszek, csak mondd miben segíthetek.
A következő mozdulatára kis híján felsikkantottam, de szerencsére annál csöndesebb ember voltam, így nem buktattam le magunkat, mielőtt Cherry figyelmeztetett volna. Kicsit megráztam a fejem, hogy hajam arcom elé hulljon, eltakarva ezzel a vöröslő orcáim. Ezzel talán még félreérthetőbben nézhettünk ki, de el kellett rejtenem magam a világ elől. Nem voltam olyan jó színész, hogy a szemem se rebbenjen, hiába kérte Cherry. Ennél többet nem tudtam tenni. Éreztem, hogy éget a pír, szégyelltem magam, szemem is le kellett csuknom.
A zavarba ejtő epizód után még egy darabig nem találtam a hangom, kicsit a gondolataimból is kizökkentett Cherry, nehezen találtam vissza. A rólam szóló nyugtatónak szánt szavainak jó részéről így lemaradtam, csak a végére esett le, hogy talán a biztonságomról biztosít. Jól esett, ha így volt, de ezen kevésbé aggódtam, mint az ők épségük miatt. Most az volt az elsődleges és egyetlen lényeges pont.
- Megteszek mindent, amit csak szeretnél - biztosítottam a magam szelíd határozottságával. Valóban bármit megtettem volna értük. Ezzel talán saját lelkiismeretemet is könnyíthettem amiatt, hogy félek tőlük, ugyanakkor hálával tartoztam Cherrynek. Amit tőle kaptam sose fogom tudni visszafizetni, bármennyire is próbálkozom majd, így nem volt kérdéses részemről a helyzet. Szempillantás alatt szalvétába csomagoltam a sütiket, eltettem, és részemről már távozhattunk is.

Veva jó színésznőnek bizonyult és nagyon hálás voltam ezért, meg persze azért is, hogy végül igennel felelt. Most már megereszthettem egy mosolyt felé és megszorítottam puha, szinte kislányosan apró kezeit.
- Köszönöm, Veva. Nagyon hálás vagyok érte. És nem csak a segítségedért... hanem ahogyan viszonyulsz hozzánk. A legtöbben szörnyetegeknek tartanak bennünket, de te az embert látod bennünk és ezért nagyon hálásak vagyunk mindannyian.
Gyengéden hátba veregettem, majd hátradobtam a hajam, a pólóm merész kivágásán benyúlva pedig kicsit feljebb igazgattam a melltartóm a közepénél rángatva.
- Na jó, elég az érzelgősségből, idő van - pattantam fel, majd az asztalra dobtam néhány bankót Carmen és az én fogyasztásommal, meg persze némi borravalóval. Veva élelmesen elcsomagolta a sütiket, nem tudtam nem megmosolyogni... de mára elég a mosolyból. Showtime!

Kiléptünk az utcára, feltettem az egyedi, megrendelésre készített Dolce&Gabbana napszemüvegemet, aztán rájöttem, hogy hát tulajdonképpen már majdnem este van, ezért inkább levettem és elsüllyesztettem a táskámban. Szerencsére már kitaláltam, hogy jutunk el az erdőbe. Elindultam az utcán, Veva pedig követett. Néhány sarokkal arrébb, egy néptelen utcában megláttam egy fekete Chevy Lacettit, oldalra billentettem a fejem.
- Ez jó lesz. Megy a nacihoz - azzal megráztam a fenekem a szemérmetlenül feszes, a varrásánál Swarovski-strasszos bőr cicanadrágban, majd levettem a felsőm. Szerencsére színben passzoló cicifixet vettem fel.
- Neked tetszik? Mármint a nacim. Ha szeretnél, veszek neked is egyet - kacsintottam rá, miközben a felsőm az alkaromra tekertem, bár nem hittem, hogy rajongana az ötletért. Ő azért annál visszafogottabban öltözik, bár azért titkon mindig reménykedtem, hogy egy nap sikerül majd egy-két szexisebb ruhadarabot becsempésznem a ruhatárába...
Odasétáltam az autóhoz, majd az alkarommal, amelyre rátekertem a ruhadarabot, betörtem a vezetőülés felői ablakot. A riasztó persze azonnal felbőgött, mire jócskán rávágtam a műszerfalra, majd kirántottam a vezetéket, mely a riasztót működtette. Belülről felemeltem az ajtóban azt a kis pöcköt, kinyitottam az ajtót és beszálltam. Veva ajtaját is kinyitottam, ő is beszállt. Letekertem a karomról az anyagot, majd vállat vontam.
- Nem zavarna a sérülés, tudod, úgyis hamar begyógyulna. De azért kellemetlen. És az mondjuk tuti nem segítene, hogy összevérzem a kormányt...
Hiányérzetem támadt. B*szki, a kulcs...
- Veva, nincs egy pótkulcs a kesztyűtartóban? - kérdeztem, mire azonnal megnézte és meg is találta. Átadta nekem és felderült az arcom.
- Szuper! Imádom a felelőtlen embereket, akik pótkulcsot tartanak a kesztyűtartóban... - mosolyodtam el, majd bedugtam a lyukba és ráadtam a gyújtást. Eddig minden simán ment...
- Most már csak tudnom kéne, melyik is a kuplung? Ez itt? - nyomtam be a lábammal az egyik pedált. Veva mostanra már biztos rájött, hogy nem tudok autót vezetni. Tulajdonképpen jogsim sincs. Már autóra.

- Csak nem lehet olyan nehéz... vezettem már... kétszer is - vontam vállat - Bár igaz, egyszer Loki mellettem volt és irányított, miután az a farkas letépte a lábát, úgyhogy nem tudott vezetni. Ezt meséltem már, igaz? Azon az estén történt, amikor átváltoztattam Mila... na mindegy - javítottam ki magam hirtelen, majd rögtön rátértem a másik történetre. Nem akartam ezt Veva előtt mondani, mindig kínosan ügyeltem, hogy kerüljem a témát, de most valahogy elszóltam magam... - Egyszer meg az árokba vezettem és véletlenül felrobbantottam apa kocsiját.
Beindítottam a motort és azonnal ráléptem a gázra. A kocsi felbőgött. Több perc és sok lefulladás után végül elindultunk. Bár a műszerfalat szétütöttem, ezért a mutatók nem igen mozdultak, de volt némi sebességérzékem, elvégre motorozom. Gyorsan. Úgy kalkulálok, 150-160-al mehettünk a városban, szerencsére elkaptunk egy zöldhullámot. Bár néha padkát értünk, parkoló autókat, vagy mellettünk jövő autókat karcoltunk, végül kikecmeregtünk a városból.

//Oldmeadow/Bársonyéj Klánház/Nappali//

Cherry kedves köszönetnyilvánításával amúgy sem tudtam volna mit kezdeni, az ilyesmi csak zavarba hozott, nem éreztem szükségesnek, sőt inkább elkerültem. De amit utána mondott megrázott, elszontyolított és hirtelen rám tört miatta a totális önutálat. Képmutató egy ember voltam. Ez arra ösztönzött, hogy minél inkább kárpótoljam. Nem bírtam ezek után egy darabig a szemébe nézni.
Elindultunk és még mindig a korábbi szavainak melankólikus hatása alatt baktattam némán utána. Amilyen hirtelen rám szokott törni a lelkesedés, olyan hirtelen jön a feladás gondolata is. Érzelmileg két véglet között évődtem mindig, folyton vagy a magasban, vagy a mélyben, a váltás pedig pillanatok kérdése volt csupán.
A nadrág említése zavart fel gondolataimból és hozott nyomban kellemetlen helyzetbe. Mit felelhettem volna kérdésére? Mi volt a helyes válasz erre?
- Nagyon jól áll neked - mondta halkan, de őszintén. Az ilyesmit tudni kellett hordani, szükség volt hozzá egy személyiségre. Ami nekem nem adatott meg. - De azt hiszem nem az én stílusom - fogalmaztam meg minél diplomatikusabban a feleletem. Nem tudtam mi a számára megfelelő válasz. Szerettem volna a kedvére tenni.
Közben elfordultam udvariasan, nem akartam bámulni, hiába nem zavarta volna. Engem feszélyezett a dolog. És lassan a heves szívverésem ellen is tennem kellett valamit, hiszen egyértelmű volt, hogy Cherry autóval kíván utazni. Ettől már önmagában kivert volna a víz. Szólni szerettem volna nagyon, hogy én inkább más utat választok, de tudtam, hogy ez csak felesleges időhúzás lenne, hogy most a szükség nagy úr, kevés az időnk, életek múlhatnak rajta... Nem lehetettem gyenge és önző... Nem bírtam megszólalni, csak engedelmesen beültem mellé, közben viszont sóvárogva néztem a külvilágot. Ki akartam szállni. Azonnal. Nehéz feladat volt kordában tartani önmagam. 
Vetettem pár pillantást a sérülésére, majd odaadtam neki a kulcsot. A rosszullét és a sikítófrász akkor támadott meg igazán, mikor rádöbbentem, hogy Cherry nem tud autót vezetni... Minden tiszteletem és csodálatom mellett sem volt az az egyéniség, akivel be mertem volna ülni egy autóba, még ha tudja is vezetni, hát még így... Viszont ezt mégis hogyan mondhatnám meg annak, aki a főnököm, és akivel szemben egy szavam se lehet?! Egyetlen rossz szavam se lehet, sőt! Nem volt apelláta. Részemről nem lehetett. Teljes erőmből szorítottam a csomagjaim miután jól bekötöttem magam és reménykedtem, hogy élve megússzuk az utat. Bár nem bíztam benne. Mindeközben kicsit sem segített a lelkiállapotomon a könnyed csevegése sem.
Egy szót sem bírtam szólni egész úton a halálfélelemnek köszönhetően, csak hallgattam és hihetetlen erőtlen mosolyt csaltam az arcomra, ha szükség volt rá. Minden pillanatban felrémlett előttem egy-egy lehetséges baleset, lepörgött a szemeim előtt, éreztem a megelevenedő erőket, készültem a fájdalomra.
Már éreztem, hogy hamarosan visszaköszön az ebédem, mikor betértünk az erdőbe. Adott még egy kis erőt és kitartást a tudat, hogy hamarosan vége a rémálomnak. Eddig túléltük.
Miután megálltunk kiszálltam és kis híján össze is rogytak alattam a lábaim. Remegtem, biztosan holt sápadt is lehettem. Belsőm is kavargott, és szaporán kapkodtam kis adagokban a levegőt, ami miatt kicsit el is kábultam. Sosem éreztem még ennyire gyengének és erőtlennek magam, biztos voltam benne, hogy még a szatyromat sem tudnám felemelni. Megtámaszkodtam az autón és vártam, hogy valahogy elmúljon az érzés, legalább enyhüljön egy kicsit.
Soha, de soha többet nem ülök autóba. Soha! Ezek után az se lepett volna meg, ha legközelebb részemről leküzdhetetlen pánikreakcióval találja szemben magát az, aki be akar ültetni egy gépjárműbe... Pedig érdekes mód, a tömegközlekedéssel szemben nem voltak fenntartásaim. Valahogy egy sok utast szállító, nagy busszal nem történhetett a képzeletemben semmi rossz.

//Oldmeadow/Bársonyéj Klánház/Nappali//