Ian Devin Wadlington

Teljes név: Ian Devin Wadlington

Alias: -

Nem: férfi

Születési hely, idő: Oakland (Alameda, Kalifornia) USA; 1968. június 18. (44)

Faj: Homo Sapiens Sapiens

Kinézet: magas (176 cm), erős és izmos testalkat, normál, kaukázusi bőrszín. Rövidre nyírt sötétszőke haj, mélyen ülő élénk kék szemek, kissé  elálló fülek. Karakteres, férfias arc, melyen már látszanak a korai ráncok, szarkalábak.

Különleges ismertetőjegy: a hátán három vékony csíkban végigfutó karmolás hegei, valamint egy a bal vállába fúródott golyó nyoma és körülötte néhány apróbb sebhely (repeszek nyomai). Jobb térdén műtéti hegek.

Öltözködés: általában márkás, drága ruhákat hord. Gyakran visel öltönyt, nyakkendőt, lakkcipőt. Pólóban igen ritkán látni, farmernadrághoz is többnyire inget és zakót, vagy dzsekit vesz fel (hogy eltakarja a hevedert, melyben a fegyverét tartja és szinte minden esetben rajta van). Állandó kiegészítője továbbá a nyakában vékony aranyláncon függő kis aranykereszt, illetve egy méregdrága Rolex karóra.

Családi állapot: egyedülálló

Érdeklődés: heteroszexuális

Egészségi állapot: a golyó, mely a bal vállába fúródott és nyomai még ma is látszanak, nem okozott túl nagy, maradandó sérülést, de időnként, főleg fokozott igénybevétel esetén megfájdul. Jobb térde, mellyel műtötték, erős igénybevétel után szintén fáj és járása is bicegésbe fordul. Ezen felül néha akut fejfájási rohamok törnek rá. Erősen nikotinfüggő, valamint kis mértékben alkoholista (nem iszik sokat, de anélkül képtelen akár egyetlen napot is kibírni, hogy ne inna meg egy-egy pohár whiskey-t, vagy martinit).

Vallás: római katolikus

Foglalkozás: rendőrfőkapitány

Anyagi háttér: rendőrfőnöki fizetése heti 1 250 $, ezen kívül hetente további 500 $-t kap Amerika kormányától "A haza szolgálatában végzett különleges munkájáért". Bankszámláján jelenleg kb. 5-600 000 $ értékben van megtakarítása. Tulajdonában van egy ingatlan a Lorlake Tower II. épületének legfelső szintjén, mely kb. 1.5-2 millió $-t ér. Két autója van: egy fekete Bentley Continental, mely 265 000 $-t ér és egy szintén fekete Ferrari Enzo, melynek értéke 1,2 millió $.


Apa: Edward Wadlington; 71 éves; nyugdíjas.

Anya: Sophia Wadlington; halott.

Testvér: Liam Wadlington (öccs); halott.


Sógornő: Christine Wadlington; 34 éves; eredetileg ápolónő volt, de az idegösszeroppanása óta egy elmegyógyintézeti szanatóriumban van Californiában.

Unokafivérek: Andrew Wadlington; 5 éves és Anthony Wadlington; 7 éves; apjuk eltűnése és édesanyjuk összeomlása után anyjuk húgának (Jennifer Rowland-Connor) családjához kerültek.


Kutyák: két fajtiszta Malinois kan, Hunter és Cody.



Rendőrként egy szabvány Glock 17-es félautomata pisztolya van. Magánfegyverei egy Colt M1911 félautomata pisztoly, valamint egy Mossberg M500 sörétes vadászpuska (shotgun). Mindegyikhez ezüst-ötvözet golyók tartoznak.



Jellem: igazi határozott, ön- és céltudatos ember: tudja, mit akar és azt bármi áron el is éri, kitartó. Megjelenése tiszteletet parancsoló, illedelmes és jó kiállású férfi. Fontos számára a látszat, a külsőségek, minden helyzetben ad a megjelenésére. Rendszerető, de nem idegesítően precíz módon. Fontos nála az első benyomás - ha valakiről kialakult benne egy kép, azon nagyon nehéz változtatni. Nem ismerkedik könnyen, mert a legtöbb emberrel bizalmatlan és fél magához bárkit is közel engedni. Kissé egoista és öntelt, de képes csapatban is játszani. Nagyszerű vezető és igazi harcos: bátor, éber, figyelmes, olykor-olykor agresszív. Néha kifejezetten mogorva, arrogáns és cinikus - belül ugyanakkor magányos és vágyik rá, hogy valaki jelentsen neki valamit és hogy tartozzon valakihez.

Szeret:
+ whiskey, martini; kávé; kulináris élvezetek; cigaretta, szivarok
+ sportolni, különösen a küzdősportokat és az úszást
+ fegyvereket
+ sebességet, autókat és a vezetést
+ a technológiát, technikai fejlődést
+ biológia, anatómia, orvostudomány, kísérletek - roppantmód érdekli is ez a téma
+ a kora reggeli és időnként a késő éjszakai órákat, mikor a város alszik: csendes és szinte néptelen.

Nem szeret:
- természetfeletti lényeket (különösen gyűlöli a likantrópokat) és azokat az embereket, akik szimpatizálnak velük
- lustaság, engedetlenség
- ha megvárakoztatják
- pacifisták, vegetáriánusok; határozatlan, állást foglalni képtelen/ nem merő emberek
- piszkos, meg nem tisztított fegyverek
- homoszexuálisok
- izraeliták, illegális bevándorlók.

Félelmek:
~ hogy természetfeletti lénnyé változik, vagy egyszer olyan maradandó sérülést szenved, ami folytán többé nem élhet teljes életet (pl. lebénul)
~ repülés (aviofóbia)
~ tart a kötődéstől, a gyökerektől, ezen belül is leginkább attól, hogy zsarolhatóvá válik az által, amit szeret; ugyanakkor fél attól is, hogy az idő előrehaladtával teljesen egyedül marad és magányosan hal meg.

Erősségek:
+ ügyesség, tökéletes fizikum, erőnlét és állóképesség, gyors észjárás, magas fájdalomküszöb
+ céltudatosság, magabiztosság, nagyon jó taktikai és szervezői készségek
+ közelharcban nagyon jó, hibátlanul, pontosan céloz és lő, valamint sokféle eszközt képes fegyverként felhasználni és (anatómiai ismereteinek köszönhetően) harc közben képes a lehető legnagyobb kárt, fájdalmat okozni azzal, hogy ismeri az emberi és természetfeletti test felépítését és annak reakcióit bizonyos hatásokra
+ nagyszerűen, biztonságosan és technikásan vezet.

Gyengeségek:
- nehezen tud teljesen ellazulni, mert mindig figyelmes és éber, ügyel az apró részletekre, néha már-már paranoiás tüneteket mutat
- kevés emberi kapcsolata van és azok többsége is csupán formális és felületes
- a munkáját mindennél és mindenkinél előbbre helyezi, azon kívüli élete gyakorlatilag nincs is
- nem bírja a kritikát, nehezen viseli a vereséget.

Rossz szokások:
~ dohányzás, enyhe alkoholizmus (nem telik el nap anélkül, hogy egy-egy pohárkával ne igyon meg)
~ nehezen viseli, ha az engedélye nélkül hozzáérnek a dolgaihoz, vagy ha használják őket
~ kissé régimódi bizonyos dolgokat tekintve, egyes újdonságok terén, hiába praktikusak elutasító (például a borotválkozás: kompakt borotva helyett mindig pengét használ).



Ha az életemről kérdeznek, nem tudok csak magamról beszélni. Hisz szinte ketten osztoztunk egy életen, melybe mégis annyi fájdalmat és szenvedést sűrített a sors, hogy képtelenség volt elviselni. Szerettük egymást... és gyűlöltük. De azon az utolsó, végzetes napon mindent megértettem: soha többé nem lehetek az, aki voltam. Állást kell foglalnom, meg kell találnom a helyem a világban. És soha többé nem szabad megfutamodnom, ha ölni kell.


Leparkoltam a kocsival, majd leállítottam a motort. A hirtelen beállt csendben visszatartottam a lélegzetem, míg meghallottam a távolban morajló tengert. A part felett köröző sirályok vijjogását sodorta felém a szél, majd megéreztem a tenger összetéveszthetetlen, friss és sós illatát. Kinéztem az anyósülés felőli ablakon, de nem láttam semmit a sűrű bozóttól – ellenben így a kocsi sem volt látható. Elég messze parkoltam le ahhoz, hogy senki se neszelhesse meg, hogy itt vagyok. Kifújtam a levegőt. Kezeim a kormánykeréken nyugtattam, csak néztem magam elé meredten még néhány percig és a légzésre koncentráltam... össze kellett szednem magam, a gondolataim... és a bátorságom, mint még soha.

'- Látod ezt a képet, Ian? Ez te vagy, melletted pedig, ott, a pólyában az ott Liam. Annyira szerettétek egymást... tudod, ez már Kanadában készült, ugye? Ugye, ott, fiam? Liam már Kanadában született, Carteréknél... az anyád rokonsága.... emlékszem rájuk, jól emlékszem... – apám hangja a kellemes emlékek felidézése és a nosztalgia nyugalmából lassanként szinte undorba csapott át, ahogy anyai felmenőimet emlegette - ... gyilkosok.
- Hmm... – nyugtáztam. Karjaimmal a combomon támaszkodva lestem át az asztallap felett az édesapám ölében tartott fényképalbumba. Ez ő, egy igazi dzsentlemen, komótos angol úriember. Sosem értettem, hogyan jöttek ki anyámmal annyi éven át... de tény, hogy sosem váltak el, nem hagyták el a másikat.

Az anyám, Sophia vérbeli amerikai volt, nem mindennapi foglalkozással – vadászott a természetfeletti lényekre. Az emberiség és Isten elleni véteknek, a kárhozat megtestesüléseinek tartott mindent, ami nem volt emberi és ezt sikerült átadnia nekem és az öcsémnek is. Persze ez a családban koránt sem számított furcsának, édesanyám ugyanis Carternek született... ők voltak Amerika, sőt, talán nem mondok túl nagyot, az egész világ egyik leghíresebb és legsikeresebb vadász-kolóniája... vagy ha úgy tetszik, családi vállalkozása.
A szüleim Oakland-ben ismerkedtek meg, szerelmük hamar komollyá vált – összeházasodtak, anyám teherbe esett és megszülettem én. Nem sokra emlékszem a városból, de valahogy mindig is visszavágytam oda. Alig múltam ugyanis két éves, mikor Kanadába költöztünk, hogy édesanyám és Carterék megkezdhessék a “kiképzésemet”... hideg volt, egy megfagyott világ... és rettenetesen nehéz.
Vadásznak neveltek engem is, minden szabadidőmet a harcművészetek és a fegyverforgatás elsajátítása kötötte le. A házi feladat elkészítése után édesanyáméknak egy másik leckét is fel kellett mondanom: hogy sebzünk meg egy likantrópot? Hogyan kell elpusztítani egy vámpírt? Mit tegyél, ha rád támad egy hárpia, vagy egy sárkány? Hogy védekezz a tündérbűbáj ellen?...
Ügyesen fejlődtem, rengeteget dicsértek. Úgy éreztem, én vagyok a világon a legszerencsésebb fiú izgalmas élettel, a középpontban... ezeket a napokat Liam megszületése törte meg.

Kinyitottam a szemem és vettem egy mély levegőt, majd hosszan kifújtam. A kesztyűtartóból elővettem a Colt-ot. Kivettem a tárat, ellenőriztem a golyókat, majd visszacsúsztattam a helyére. Az ajtót kitártam és kiszálltam, a fegyvert a zakóm alatt felcsatolt hevederbe csúsztattam, majd kocogva elindultam a part felé.
Néhány perc múlva odaértem, lelassítottam lépteim és igyekeztem olyan csendben lopózni közelebb a sziklás parthoz, amennyire csak lehetett. Egy nagy szikla mögül kikukucskáltam és megláttam az öcsém. Liam ott ült egy kisebb, lapos sziklán cipő és póló nélkül, rongyos farmernadrágban. Haja hosszú volt, a tenger felől érkező szél felborzolta. Lassan és halkan kivettem a Colt-ot a hevederből, két kezembe fogtam, majd kibiztosítottam. A halk kattanás után Liam oldalra fordította a fejét.
'- Felesleges lopakodnod, Ian. Sziklás a part, sok az apró kitüremkedés. Nézz a lábad elé... és vigyázz a térdedre - szólalt meg üdvözlésképp szinte lemondón, rekedtes hangos. Olyan volt, mintha hetek óta először szólalt volna meg.
Leengedtem a fegyvert, de továbbra is kibiztosítva tartottam a földnek szegezve. Közelebb mentem hozzá, hisz jó 25 méter is volt köztünk korábban, ráadásul a szél szemből érte őt... mégis meghallotta azt az apró zajt. Itt volt előttem a legnagyobb félelmem, akár meg is érinthettem volna... az öcsémből szörnyeteg lett... és életemben először, megsajnáltam ezért.

'- Tudom mit gondolsz... - sóhajtott Liam, majd felemelte fejét és rám nézett. Szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek, arcán több napos borosta. Borzalmasan nézett ki, elgyötörten és úgy tűnt az évek alatt, amíg nem láttuk egymást, rengeteget öregedett - … de nem úgy van. Én... nem én akartam ezt. Esküszöm! Kérlek... engedd meg, hogy megmagyarázzam! Engedd meg, hogy elmondjam...
- Nem, Liam - szakítottam félbe ellentmondást nem tűrő hangon - Nem tehetem. Ezt te is tudod.
'- De hiszen már rég... és... anyánk szinte kitagadott a családból... - mentegetőzött egyre kétségbeesetten, majd vett egy mély levegőt és nyugodtabb hangon folytatta:
'- Nem kell ezt tenned. Te is tudod... Ian, nézz rám! Nézz a szemembe... EMBER vagyok. Ugyanaz az ember, aki mindig is voltam...
- NEM! - üvöltöttem és ismét rászegeztem a fegyvert. Féltem. Halálosan, mint még soha életemben. Csak reménykedni mertem, hogy nem akar majd harcolni... azt akartam, hogy a halála gyors és fájdalommentes legyen. Nem voltam benne biztos, hogy meg akarom ölni... de a halálát kívántam. Szörnyű, rémes emlék-képek telepedtek meg az elmémben, hogy előhívják a dühöm és tettrekészségem. Csak úgy leszek képes végezni vele...

Amint Liam fogékonnyá vált rá, őt is elkezdték vadásznak képezni. Rengeteget tanítottam és segítettem őt én is és igen hamar nagyon ügyes vadász-tanonccá vált, bár gyermek volt még. Alig múlt el kilenc éves, mikor egy éjjel vámpírok támadták meg a főhadiszállást. El akarták pusztítani a rettegett vadász klán minden egyes tagját. Anyám rám parancsolt, hogy azonnal fogjam Liamet és fussak, meneküljek...
Szívem szerint inkább harcoltam volna, de engedelmeskedtem. Felkaptam az öcsém és kirohantam vele az erdőbe. Meg kell őt védenem. Vigyáznom kell rá. Ez most mindennél előbbre való. Koromsötét volt és semmit nem láttam, de hallottam, hogy egy vámpír a nyomunkba eredt. Minden erőmmel futottam, de mindhiába, a vérszopó erejével és gyorsaságával nem tudtam versenyre kelni. Liam sem könnyítette meg a helyzetem, kapálózott, alig bírtam őt fogni. Ölre ment volna a világ összes szörnyetegével, képtelen volt felfogni, milyen nagy a veszély. Harcolni akart. Vadász akart lenni. Nem tudtam koncentrálni...
Egy kiálló gyökérben megbotlottam, a földre estem és elengedtem Liamet. Kissé odébb landolt ijedt sikítások és fájdalmas nyögések közepette, ahogy földet ért. Testemmel védtem őt, ahogy egyetlen ezüstkéssel álltam szemben a vámpírral. Még nem voltam túl a beavatáson... még nem kellett vámpírt ölnöm. Hirtelen minden, amit addig tanultam, szinte semmivé foszlott. Csak álltam ott és nem tudtam, mitévő legyek. A vámpír viszont tudta... nagyon is jól...

Egyetlen villámgyors mozdulattal megragadta a pulóverem és egy vastag törzsű fának vágott. Fájdalmasat nyekkentem, ahogy földet értem és a szörnyeteg már ott is volt. Apró szilánkokra zúzta a térdkalácsom, az üvöltésemtől rengett az erdő. Liamben volt annyi lélekjelenlét, hogy elszaladjon és segítséget hívjon édesanyámtól és a családtól, akik addigra mind végeztek a többi vámpírral. Csak egy maradt... és az éppen engem próbált megölni.
Éreztem vérszagtól terhes leheletét az arcomon, ziháltam a fájdalomtól és rettenetesen féltem... alig volt néhány másodperc, míg egyenesen a halállal néztem farkasszemet, de minden egyes pillanat hosszú-hosszú óráknak tűnt akkor.
Ezüstös villanás szelte ketté az éjszakát, ahogy nagyapám ezüstfejszéje a vámpír hátába állt. Ez elvonta a figyelmét, fájdalmasan felüvöltött, nekem pedig volt időm elővenni a tartalék ezüstkésem, mellyel elvágtam az achilles-inakat a lábaiban. Földre rogyott, így egy szintbe került velem és akkor... lesújtottam. Egyenesen a szívébe. Beborított a vére. Az utolsó gondolatom az volt: itt a vég. Az életem véget ér, mielőtt még igazán elkezdődhetett volna. Még hallottam édesanyám sikítását, ahogy felém rohant, mielőtt a a fájdalomtól elvesztettem az eszméletem.
Majd két napon át feküdtem az ágyban, álomtalan álomban. Mikor felébredtem, édesanyámék részletesen elmondták, mi történt. Liam szerencsére néhány karcolással és egy csuklóficammal megúszta. De elmondták, hogy én viszont talán soha többé nem fogok tudni járni... a térdem menthetetlen, mégis műtétek egész sora várt rám.

Az emlék szinte fejbe vágott. A vérem felforrt, dühöm parázslott. Nem az ő hibája... erről nem Liam tehetett! - üvöltött valahol belül a lelkiismeretem egy darabkája. És bár a térdem végül rendbe jött, mindig tudtam, hogy ha Liam nem lett volna engedetlen, nem így történt volna.
Az ominózus este után, mikor csaknem meghaltam a családom büszkesége ellenére, ami abból táplálkozott, milyen ügyesen végeztem a vámpírral, tudtam, hogy nem akarok vadász lenni. Amíg fel nem épültem, elég időm volt átgondolni, mihez is akarok kezdeni az életemmel... és mire rendbe jöttem, már tudtam a választ. Rendőr. Édesapám boldog volt, anyám viszont elűzött maga mellől és én visszaköltöztem Kaliforniába, Oakland-be. Akkoriban egyszerű járőrként dolgoztam és Christine-t egy szórakozóhelyen ismertem meg. Hamar komollyá vált a kapcsolatunk, szívem minden erejével szerettem őt, úgy, ahogy addig még soha, senkit. Sokáig együtt voltunk, de képtelen voltam elköteleződni. A karrieremre koncentráltam és egyre feljebb lépkedtem a ranglétrán köszönhetően a gyermekkoromban szerzett ismereteknek és tapasztalatoknak, ami a természetfeletti lényeket illette. Nem akartam megházasodni... akkor sem, mikor Christine teherbe esett tőlem.
Inkább elhagytam őt, néhány hónappal később pedig már ott ültem az esküvőjén. A pap beszéde alatt végig ökölbe szorítva tartottam a kezem és elképzeltem, hogy én állok ott előtte. A pocakja már gömbölyödött és tudtam, hogy az én gyermekem növekszik a szíve alatt...
'- Liam Wadlington, akarod -e az itt megjelent Christine Rowland-et? Ígéred-e, hogy mostantól kezdve mindig szeretni és tisztelni fogod, hűséges és szerető férje leszel jóban, rosszban, egészségben és betegségben, míg a halál el nem választ?
'- Igen! - felelte Liam tisztán és érthetően. A pap ezután Christine-hez fordult.
'- Christine Rowland, most téged kérdezlek: akarod -e az itt megjelent Liam Wadlingtont? Ígéred-e, hogy mostantól kezdve mindig szeretni és tisztelni fogod, hűséges és szerető felesége leszel jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?
Christine arcát figyeltem. Rám nézett, majd vissza a vőlegényére és kimondta:
'- Igen.
Kiviharzottam a templomból.

Sok időbe telt, mire megemésztettem, hogy az egyetlen nő, akit valaha szerettem, más felesége lett. De senkit sem okolhattam ezért önmagamon kívül. Liam nagylelkű volt... ha nem megy férjhez, Christine szégyenben maradt volna.
- Christine... - suttogtam magam elé, mire Liam szemei szinte egy pillanat alatt aranybarnává váltak.
'- Sosem akartam bántani őt. Soha! Hinned kell nekem! Olyan nehéz volt...
Tudtam, hogy igaza van. Rengeteget gondolkodtam ezen. Elvenni és megpróbálni szeretni egy olyan nőt, aki a bátyádba szerelmes... akinek a gyermekét hordja a szíve alatt...
- Jason... - súgtam ismét. A szó mintha késként hatolt volna Liam testébe, megrándult az ajka és megremegett a keze, én pedig újra az emlékeim közt találtam magam. Az egész olyan volt, mint egy utazás, mióta találkoztam Liammel. Utazás életem legrémesebb pillanatain át...

Christine-nek még másfél hónapja volt hátra a szülésig, de az esküvő óta egyszer sem látogattam meg. Nem tudtam volna a szemébe nézni... a tükörbe alig tudtam nézni. Ez volt azóta az első alkalom, hogy elfogadtam az ebéd meghívásukat. Anyám és apám is eljött, hogy megnézzék a házat, melyet a kertvárosban vettek. Christine fantasztikusan főzött, ezt tudtam, mégis úgy tűnt, teljesen elfelejtettem mindent, mikor elhagytam őt. Gyönyörű nő volt és a terhesség mindazok ellenére, hogy kikerekedett, kifejezetten jót tett neki. Csak úgy sugárzott. Alig bírtam levenni róla a szemem az étkezés alatt. Ez persze az öcsémnek is feltűnt. Nem volt valami jó bőrben, bár ez főleg az őt belülről emésztő örületnek volt köszönhető. Sok vadász veszítette el a józan eszét az idő előrehaladtával, de sosem gondoltam volna, hogy ez Liammel is megtörténhet. Akkoriban az egyik legtehetségesebb és legügyesebb vadász volt. De talán, mindig is ott volt benne a szikra.
Mikor Christine visszanézett rám és halványan elmosolyodott, Liam felpattant, mintha tűz égette volna meg. Megragadta Christine karját, talpra állította, majd elkezdte kivonszolni a nappaliba. A nő kiabált és próbált védekezni, figyelmetlenségében viszont elesett. Liam a hajánál fogva rángatta őt tovább, végig az étkező padlóján. Hallottam a szeretett nő sikolyát, zokogását, de még csak fel sem néztem, nemhogy megvédtem volna. Az első puffanás után édesanyám evőeszközeinek csörgésére emeltem csak fel a fejem. A tányérra dobta őket és összeszűkült szemekkel nézett rám. Álltam a pillantását, büszkén, megrengethetetlenül. Látva, hogy még mindig nem mozdulok és szemeimben elszántság tükröződik, arca elsápadt és enyhén megrázta a fejét.
‘- Szörnyeteg vagy... - mondta, majd felállt az asztaltól és Liam után ment, hogy leállítsa. Édesapám szomorúan sóhajtott, majd követte őt. Én pedig felkaptam a kabátom és kisétáltam. Beültem az autómba és elindultam.
Ő már nem az én gondom. Nem az én feleségem. Ő Liam felesége... neki mondott igent... az ő felesége...

Órák multán, mikor már elget vezettem és hazaértem, észrevettem, hogy lemerült a mobiltelefonom, az üzenetrögzítő pedig szinte megtelt. Mikor töltőre tettem és bekapcsoltam a mobilom, rengeteg üzenet és nem fogadott hívás... anyámtól, apámtól, sőt, Liam és Christine telefonjáról is... az üzenetekben ilyesmik álltak: "Hívj vissza, most!"; "Azonnal hívj fel, amint tudsz!"; "Kérlek vedd fel Ian, nagyon sürgős!"
Kelletlenül megnyomtam az újrahívót, hogy beszéljek apámmal. Pár perccel később pedig ismét az autóban ültem és a városi kórház felé hajtottam. Christine-nél megindult a szülés... nem most kellett volna. És nem így.
Liam, anyám és apám a váróban ültek, leszegett fejjel. Én a babaszobát bámultam az üvegen keresztül. Ott volt a gyermekem az inkubátorban, vörösen és erőtlenül... az orvos azt mondta, nincs sok esély rá, hogy életben marad. Én mégis ott maradtam, álltam és vártam, órákon át... egyszer csak bement az orvos és néhány nővér, megállapították a halál beálltát, kivették a fiam, akinek Christine a Jason nevet adta és egy gurulós, pléh kocsira tették, majd letakarták. Meghalt. Azonnal kisiettem a kórházból, beültem az autómba és csak vezettem, vezettem, messze Oakland-től, messze Christine-től, a széthullott családomtól, megkeseredett életemtől... messze a legborzalmasabb emlékemtől...

- Megöllek, Liam - dörmögtem, kezem ökölbe szorult. Az öcsém felhorkant.
'- Éppen... éppen most akarsz megölni? Megtehetted volna, már évekkel ezelőtt... akkor és ott lett volna ideje, de most... Ian, hidd el, tudok így élni, én... én senkit nem fogok bántani!...
- Tudom, Liam. Épp eléggé kitettél már magadért...

Sosem voltam intuitív típus. Szeretném azt gondolni, hogy egy megérzés, a sors, a végzett vitt arra éppen aznap, éppen abban az órában... de egyszerűen csak szerencsém volt. Ha kicsivel később érek oda, fogalmam sincs, mi fogadott volna. Abban viszont biztos voltam, hogy Liam megölni Christine-t.
A kis Andy már három hetes volt, de még nem láttam, mert az országot jártam tréningeket, előadásokat tartva. A karrierem egyre ívelt felfelé, az emberi kapcsolataim, főként ami a családom illeti pedig egyre inkább halványultak és megkoptak. De amint kicsivel több időm volt, gondoltam, meglepem őket egy váratlan, előre be nem jelentett látogatással. A sebeket az idő begyógyította, a halál helyébe új élet lépett. Nagyon rég nem láttam az öcsém... látni akartam, hogy felépült, hogy ura az érzelminek és az elméjének, újra... hogy Christine boldog mellette és a két csodás gyermekével... én pedig örökre elfelejthetem őt. Mióta elhagytam Christine-t, nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Ezt mutatja az is, hogy képtelen voltam bárkivel is komoly kapcsolatba kezdeni, csupán futó kalandjaim voltak. Magányos voltam. Le akartam ezt zárni. Legyen vége. Legyen vége a soha be nem teljesülő szerelemnek, legyen vége a testvérháborúnak...
A kocsival leparkoltam a ház előtt a járdán, de máris láttam, hogy valami nem stimmel. A kertkapu és a bejárati ajtó tárva-nyitva volt, a házból gyermeksírást és egy-két öblös, elfojtott sikolyt hallottam. Azonnal kiszálltam, majd berohantam a házba. A legrosszabbtól tartottam: betörők, bűnözők, vámpírok, likantrópok... de az a látvány, ami az emeletre érve fogadott, szörnyűbb volt mindennél. Tony a sarokban kucorogva bömbölt, mellette a az öccse ordított a pólyában. Néhány csobbanást és Liam zihálását hallottam a fürdőszobából, így berúgtam az ajtót. Az öcsém a WC-kagyló felett állt és Christine fejét próbálta minden erejével a víz alá nyomni. Meg akarta őt fojtani. Meg akarta ölni. Szemében vad elszántság tükröződött és olyan őrült csillogás, melynek csupán az előszelét láttam aznap este, mikor először emelt kezet a feleségére... és megölte a fiamat...
Megragadtam az öcsém ingét, szembe fordítottam magammal, majd egy határozott és erős ütéssel a padlóra küldtem. Christine felemelte a fejét, levegőért kapkodott én pedig megfogtam a kezét, hogy felsegítsem.
- Jól vagy? - kérdeztem az arcát vizsgálgatva - Tűnjünk el innen!
Mondtam, majd Christine-nel a nyomomban elindultam, ekkor viszont Liam ugrott nekem. Kicsavartam a karját, a föld felé fordítottam a testét, majd gyomron térdeltem. Ismét elindultam kifelé, de máris talpon volt. Előhúztam a fegyverem és rászegeztem. Megtorpant. Én pedig kihátráltam, majd becsuktam az ajtót. Christine-hez szaladtam a hálószobába.
- Elviszlek innen Christine, ebből a pokolból, ha akarod, most azonnal elviszlek! - néztem mélyen a szemeibe, majd magamhoz húztam és forrón megcsókoltam. Mikor elengedtem, a kezdeti megdöbbenés után Christine vonásai megkeményedtek, majd felpofozott.
- Megölöm - suttogtam, majd kirohantam, Christine előtt becsapva az ajtót, a kulcsot is ráfordítottam. A nő üvöltött, “Ian, ne tedd! IAN!”, öklével verte az ajtót, de mindhiába. Mikor visszértem, Liam a földön feküdt és nevetett. Teljesen megőrült. Rászegeztem a fegyvert készen arra, hogy meghúzzam a ravaszt.
'- Ölj meg! Ölj meg, Ian, tedd meg! Hát nem látod, miket művelek? Gyerünk Ian, lőj! Lőj már!
Kezemben megremegett a fegyver. Képtelen voltam megtenni. Mindazok ellenére, ami történt, képtelen voltam.
- Ég veled... testvér.

Kirohantam a házból. Azóta nem láttam az öcsém... és most itt vagyunk. Mikor másfél hónappal ezelőtt megláttam a képét a legveszélyesebb körözött likantrópok között, a nyomába eredtem. Hosszú úton keresztül üldöztem és végül itt találtam rá. Meg kell ölnöm. Még egyszer nem futamodhatok meg. Ismét rá emeltem a fegyvert, de mielőtt lőttem volna, Liam megszólalt.
'- Viseld gondját Christine-nek és a fiaimnak. Vidd el őket Carterékhez Kanadába. Nekik is tanulniuk kell, hogy egy nap megérthessék, ki volt az apjuk és...
- Sosem fogják megtudni - válaszoltam. Liam arcára hirtelen páni félelem, teljes elveszettség ült ki. Vettem egy mély levegőt. Egy pillanatba sűrítve életem minden fájdalmas pillanata lejátszódott a szemem előtt...


A szemébe néztem.
'- Ian... szere...
- Ég veled, testvér - azzal meghúztam a ravaszt.



Ian édesanyjának születési neve Sophia Carter - a Carter vadász-klán gyermeke, mely az Egyesült Államok egyik legnevesebb vadászokból álló "családi vállalkozása" (Családfa ITT).

Ian Amerika kormányától heti 500 $-t kap "A haza szolgálatában végzett különleges munkájáért"-címen. Mielőtt Erisbourne rendőrfőnöke lett ugyanis, Ian a CIA-nak és a hadseregnek is dolgozott, természetfeletti-bűnügyi szakértőként. Az ő nevéhez fűződnek a következők:
- tartott világszintű, nemzetközi rendőri, katonai és őrző-védői tréningeket, felkészítő tanfolyamokat, előadásokat a természetfeletti lényekkel és az ellenük folytatott hadviseléssel kapcsolatban.
- a természetfeletti lényekkel szembeni hadviselés/önvédelem eszközei kifejlesztésében is részt vett. Egyike azoknak, akik kitalálták, fejlesztették, majd tesztelték a mai hivatali ezüst lőszereket, melyek sokkal hatékonyabbak, könnyebben előállíthatóak és kevésbé költségesek, mint a feketén kapható teljes-ezüst, vagy ötvözet lőszerek. Ezek pontos felépítésének titkát csak kevesen ismerik: a lényege, hogy a golyó maga szabvány ólom, külső borításként pedig egy vékony ezüstréteggel látják el - így ez közvetlenül érintkezik a szövetekkel és valódi roncsolást, mérgezést okoz ellentétben azokkal a golyókkal, melynek a belsejében van az ezüst, vagy össze van dolgozva az ólommal.
- a világon tizenkét külön természetfeletti lényeknek készült börtön tervezésében, főleg ami a biztonságot illeti, aktívan vett részt.
- részt vett az USA-ban speciális természetfeletti lények elleni harcra, önvédelemre felkészült, elfogásukra szakosodott rendőri és katonai egységek megszervezésében és felállításában.
- egy speciális vakcina fejlesztésében is részt vett - az elsők között, személyesen vállalta az emberi kísérleteket. A vakcina egy speciális gén, mely blokkolja a likantróp-gének "fertőzését" az emberi testben, ezzel megakadályozza az átváltozást likantróppá. A vakcinához egy gyors belövő-szerkezet is tartozik, hatása kb. 10-12 órán át tart. Mihelyt a hatás megszűnik és a hatóanyagok felszívódnak (kb. 10-12 óra elteltével), erős mellékhatások jelentkeznek: hasfájás, hasmenés, hányás, ritkán vérhányás, súlyos esetekben emésztőszervi károsodás, esetenként halál. A vakcinával kapcsolatban további kutatásokat és kísérleteket végeznek folyamatosan, hogy kevésbé lehessenek súlyosak a mellékhatások. Ezt a vakcinát sehonnan sem lehet beszerezni, folyamatos nyilvántartásban minden egyes adag, kizárólag a rendőrség és a hadsereg használhatja. Ian személyesen felel érte, hogy ezek ne kerülhessenek a civilek kezébe - ezért TÉNYLEG lehetetlen. A speciális egységek, akik használják, egytől-egyig, embertől-emberig mind roppant lojálisak főnökükhöz és ehhez az elvhez.
- Ian személyesen és nyilvánosan is kiáll azért a törvénymódosításért, mely kötelezővé tenné a természetfeletti lények chip-ekkel történő ellátását, illetve a bűnöző életmódra tévedt természetfeletti lények halálbüntetését. Ez ellen számos civil szervezet harcol, míg mások nyíltan támogatják. A legtöbb "nagy név" viszont, mint például az USA elnöke, Barack Obama nem foglal állást ebben a kérdésben - egyelőre.

Ian-nek kevés emberi kapcsolata van, a családja megmaradt tagjain kívül még velük áll személyesebb, vagy napi kapcsolatban:
- Daniel Quinn: egy fiatal feltaláló, genetikus, aki szakosodott a természetfeletti lényekkel kapcsolatos kutatásokra. Samuel Quinn öccse.
- Samuel Quinn: kerültei ügyész, gyakran segít Ian-nak bizonyos ügyek elsimításában, vagy eltüntetésében. Daniel Quinn öccse.
- Nadezhda Lewyczka: Erisbourne legelismertebb boncorvosa és igazságügyi orvosszakértője. Sokat segített ian-nek a paktum felbomlása idején több halálesetet úgy állítani be, mintha azt likantrópok tették volna. Ma is aktívan együttműködnek.
- Soraya Domingues: Ian takarítónője és házvezetőnője, aki a Lorlake Tower-ben lévő lakásában naponta takarít és ha kéri, főz is neki és kiszolgálja. Soraya szinte sosem beszél, Ian úgy gondolja, nem beszél angolul, de tapasztalata szerint érteni mindent ért.
- Leonid "Lev" Mirnov: az Erisbourne-ben ténykedő orosz maffia feje, bár a nyilvánosság előtt csupán egy nagyon gazdag étterem-tulajdonos. Ian-nel támogatják egymást, bár érdekeik sok ponton ütköznek egymással.