Nitia Forgeur

Erisbourne jelenlegi látképe jobban emlékeztet egy csatornahálózat mélyére, mint egy valódi városra. A gettó egyik panelházából az éjszakai sötét, úgy borul a kopottas épületekre mint maga a dögvész.
Karjaimmal átölelem magam, a karcos üvegen haloványan megtükröződik önnön fizimiskám. Orromban egyre gyérül a kesernyés bőrdzseki, az átható whisky és bűzös cigaretta szaga. Nem akarom elfogadni a történteket. Több mint száz évem volt arra, hogy felnőjek, hogy tanuljak, hogy bölcsebb legyek. Most mégis dacosan próbálom visszaforgatni az időt.
Orrnyergembe dörzsölve felvillannak előttem a képek.
Ahogy bús tengerszínű, viharos szempár mélyed lelkembe. Majd ahogyan végül magamra hagy. Látom magam tarkóra sújtani gyertyatartóval, s végül menekülni, rohanni fejvesztve.
Látom, amint a bőröm alá vésődik egy fegyver, húsom pedig felszakítja. Látom utána ahogy ellenfelem állkapcsa letépődik, s látom miként borítja be meztelen talpam a bordósötét vér.
Érzem nyakamon egy ember bőrének érintését. Szájából alkohol bűze párolgott, és az én szívem egyszeriben megdobbanni látszott.

Aztán feltört egy sikoly valahol a messzi távolból, és az egyszerű kárhozatból lett valóságos pokol. Minden, ami kicsit is élthette halott lelkem, az egyszeriben eltűnt a káosz viharában.
Az ujjaim közt medalionom simogatom. Csizmám talpa alatt olykor megreccsen egy üvegszilánk. Az éter magánytól bűzös, s arcom is üresen mered vissza én rám.
Semmi sem változott. Egymagam vagyok, mint talán mindig is. Most mégis olyan hihetetlenül pocsék az egész...

1908 augusztusa volt, melyben én életet, édesanyám pedig halált lelt. Ha nem nőként jövök a világra, tán ez az egész nem is így történt volna. De a magam sorsára már születésem percétől kezdve rányomtam a fekete bélyeget.
Apám édesanyám a szülőágyon fojtotta halálra. Dühét, hogy harmadszorra is leánynak adott életet képtelen volt fékezni. Keserves sírásom is efféleképp óhajtotta megoldani, ám a szülészbábák tán még az utolsó pillanatban léptek közbe. Franciaországi birtokunk, házunk, állataink mind odalettek mikron apám bitófára került. Nem volt maradásunk sem.
A tengeren túlra küldtek minket, egy távoli, sosem látott nagybácsihoz.

Iker-nővéreim azon nyomban munkára fogta éttermébe. S míg ők szebb, s jobb élet reményét danolászták, addig én nem vágytam jobbra. Nem tudhattam milyen búzaföldeken lovagolni, vagy nyári napon csillámló vizű patak mellé heveredni. Nekem az étterem volt a játszóterem, s az otthonom. Nem sejthettem, hogy van élet az akkor fejlődésben lévő Amerikai városkán kívül is.
Nem úgy nővéreim. S ámbár dacuk bácsikánk ellen hasztalan volt, álmaik s terveik sosem adták föl.

Sóhajtva fordulok el Erisbourne utcáiról. Karom tenyeremmel megdörzsölöm, mint ki fázósan megdidereg, noha effélét hosszú ideje nem érezhettem. Most mégis, amint arra az esős estre emlékezem, gyomromba kúszik a dermesztő félelem, s harag.
Zuhogott. Én akkor múltam alig egy hónapja tizenkilenc. Nővéreim hol az étterem konyhájában, hol a vendégek közt sürögtek. Már akkor én is felszolgálóként dolgoztam. Sosem felejtem el, miféle delejes erővel érkezett meg a férfi. Az ajtóban állt, félhosszú sötét frizurájáról esőcseppek hulltak alá. Szikrázó tekintetével körülkémlelte a helységet, s mintha ajkain belül végignyalta volna fogát.
Öltözete s stílusa, mellyel helyet foglalt egyértelművé tette, hogy tehetős ember. Fiatalnak tűnt, és erősnek. Gyönyörű szépnek láttam őt. Olyan gyönyörűnek, hogy valósággal elvakított.
Fizetéskor csuklómra adott finom csókot, s búcsúzóul viszontlátás üdvét duruzsolt nekem. Elaléltam tőle. Addig nem tudtam mi fán terem a szerelem. Ám mikor hozzám ért hideg bőrével, térdeim megremegtek, szívem zakatolni kezdett, pulzusom megugrott.
Aznap éjjel, az étterem bezárta után álmatlan forgolódtam az ágyamban. Az ismeretlen fiatal férfi nevét találgattam, s szenvedőn sürgettem meg azt az időt, míg újra láthatom őt.

Alig alhattam el, ám a sikoly gerincre markoló volt amire felriadtam.
Kis lakásunk minden szegletét halál szaga járt át. Éreztem, amint kitártam szobám ajtaját, s a sikoly felé rohantam. Két nővérem vérben ázó holtteste volt az első amit megpillanthattam. Szemeim nem hitték el a borzalmas képet. Kifacsart testük, melyet átitatta a halálos vörös, olyan valószerűtlennek tűnt, üveges, semmibe meredő, rémületbe vesző tekintetük pedig sokkolón hatott rám.
Sikoltani akartam. Ám a számra tenyér feszült. Borzasztó erejű.
Állatias, vad hörgést hallottam utoljára mielőtt a nyaki artériámban megéreztem a szörnyű fájdalmat. Aztán elájultam.

Aidennek hívták... és vámpírrá tett. Maga mellé akart társául. Ám azon az esten nem csupán nővéreim s bácsikám ölte meg. Hanem mindama emberségem, naiv s tüzes személyem mely addig én magam voltam.
Sosem tudtam neki megbocsájtani. Együtt élt időnk pedig ott keserítettem meg a számára, ahol csak tudtam.
Egy este azonban nem bírtam tovább ő mellette. Kivéreztettem, s magára hagytam hatalmas kúriájában, melyet képtelen volt mással is megosztani én rajtam kívül.

Menedékemül egészen Erisbournig futottam, abban reménykedve, hogy majd itt megvédenek ő tőle.

Arcomra keserű félmosoly fut.
Akkori naivitásom, a világról való elképzeléseim, az önállóságról kialakított képem alig pár hét lezajlása alatt mind romba dőlt, hála a pokoli Erisbournenek.
Azt hittem, hogyha majd Aidentől megszabadulok, hátra hagyom őt, és a mesebelire formált burok-létét, akkor eddigi szerencsétlen sorsomra is végre valahára lakatot tehetek.
De késői ráébredés volt részemről, hogy a baj forrását én magam hordozom, megszabadulnom tőle pedig nem lehet.

Hiába szereztem rangot, hiába vett magához egy vámpír lányaként, hiába estem szerelembe, hiába valónak látok mostanra mindent - mert összeomlott ami akárcsak egy kis ideig fontos lehetett a számomra.
Férjem, s atyám magamra hagyott.
A leghatalmasabb vészben lettem ismét egymagam, mikor vérdíj került a homlokomra. Hálátlan egy szerep volt, közvetlen azok után, hogy úgy festett az Aidenhez fűződő rabláncaim mind elszakadtak.

Akkor úgy éreztem, a néhai verekedések, a vadászok, a lövöldözések és az ostoba likánok akik egy sikátorban is képesek voltak átalakulni egy szemrebbenés nélkül, csupán terhemre vannak. De mióta Erisbourne utolsó falai is legördültek, visszatekintvén úgy látom, könnyed üdülő volt csupán az eddigi városkép.

Elfordulok az ablaktól, melyen keresztül ezidáig szemléltem a borzalmak szülőanyját, s még utoljára körültekintek abban a lakásban, ahol röpke egy éjszakára úgy halhattam meg, hogy közben nem nyomta súly a lelkemet.
Csizmám orrával odébb rúgok finoman egy kiüresedett whiskys üveget, majd hajamba túrok és elindulok a bejárati ajtó felé.
A küszöbön percekig is nézhettem a kiüresedett panel lyukat, mígnem rá vettem magam a végső távozásra.

Most sem vagyunk másként. Egyedül, mint azelőtt.