Dan Cross

Teljes név: Daniel Carter

Alias: Dan, Cross

Nem: férfi

Születési hely, idő: USA, Los Angeles, 1975.12.05. (38 éves)

Faj: Homo Sapiens Sapiens

Kinézet: Megnyerő figura képében szerepelek. A nők legalábbis oda vannak értem. Kis srác korom óta mintha feromon lenne a bőröm alá fecskendezve. Pedig átlagos fickó vagyok. Úgy 187 magas, és 80 kiló. Erős testalkatú, az idő is alig fogott rajtam. A negyvenhez közelítek, de alig akad ráncom. Szemeim színe néha meghatározhatatlan. Hangulat függő, vagy mi. Van, mikor egész zöldes, máskor egészen tengervíz-kék.
Szalmaszőke hajam volt, hogy lázadósabb felemben festettem, ma már belenyugodtam az árja szerepbe. Mostanság egész rövidre nyírom, pedig aztán hiányzik a szőr a fejemről. De hát a szakállat nem tűrhetem, viszketek tőle. Úgyhogy mindig gondosan meg vagyok borotválkozva, és az ápolt külsőn se spórolok semmit. Összességében egy átlagos fickó vagyok én.

Különleges ismertetőjegy: Tele vagyok varrva. Alig van már rajtam üres hely. Minden mótivumnak meg van a maga jelentése és emléke. A fülcimpáimban darabonként egy-egy pár karikát hordok, de különösebben ezt a részét nem vittem túlzásba.

Öltözködés: Ha ruházkodás, akkor a kényelem az elsődleges választás. Nagy átlagban farmert hordok, meg egy egyszerű pólót. A kiegészítők híve vagyok, ha fel kell dobnom az öltözetem. Kalap, napszemüveg, vagy esetleg egy kirívóbb színű cipő. Különösebben nem érdekel mit viselek, csak kényelmes legyen.

Családi állapot: elvált

Érdeklődés: heteroszexuális

Egészségi állapot: Teljesen egészséges vagyok, leszámítva pár régebbi gyerekkori traumát

Vallás: Katolikusnak kereszteltek, amit nem különösebben gyakorlok. Hiszek egy felsőbb hatalomban, jóban és rosszban, de valahogy a Bibliát nem sikerült magamba erőszakolnom.

Foglalkozás: Az Erisbourne-i szemétégetőbe vettek fel ideiglenesen heti 350$-ért

Anyagi háttér: Van egy Los Angelesi lakásom, de az exem lefoglalta. Az én nevemen van, én perkáltam érte, de lemondtam róla. Van megspórolva 1.500$-om vészhelyzet esetére.
Járműnek egy 1970-es évekbeli fekete Cadillacet használok - ez az egyetlen érték, amit nagyapám rám hagyott.



Apa: Samuel Carter (kor: 68 év, foglalkozás: nyugdíjas)

Anya: Bella Emily Carter (kor: 63 év, foglalkozás: ovónő)

Testvér(ek): Samatha B. Carter (Kor: 25 év, foglalkozás: ismeretlen)


Ex-feleség:  Julia Gertrud Smith (kor: 39 év, foglalkozás: újságírónő)

Gyermek:  Hallie Carter (kor: 1,5 év)

Háziállat:  Egy szuka német vizsla - Berry (kor: 5 év)


Mikor megtudtam, hogy Erisbournbe kell jönnöm, felszerelkeztem egy Smith&Wessonnal, de még életemben nem lőttem.



Jellem: Pozitív jellemzőkből nem vagyok híján. Persze tudom én, hogy senki sem tökéletes, de rám sok mindent lehet mondani, azt azonban semmiképp, hogy rossz ember lennék.
Empatikus vagyok, és lehengerlően unagresszív. Sokak nem néznék ki belőlem, de a fizikai bántalmazás áll tőlem a legtávolabb. Mindent igyekszek az eszemmel és a tapasztalataimmal megoldani. Hiszem, hogy mindenre van megoldás, hogy minden probléma megoldható. Jobb szeretem a dolgokat megjavítani, mintsem megválni tőlük.
Bármilyen munkát szívesen végzek, ha annak meg van a maga gyümölcse. Szabadidőmben barkácsolgatok, autót szerelek, és a családommal vagyok. Kommunikáció párti vagyok, meglehetősen nyílt és közvetlen, de közben szemernyit sem naiv. Az agyam akár a borotva, és lépni sem vagyok rest, mindössze jobb a békesség.
Egy valamiben azonban sosem tudtam javamra változni; megátalkodott bigámista vagyok. Nem vagyok képes magam megfékezni, ha csinos, kitárulkozó hölggyel van dolgom. Szinte már-már kényszeresen meg akarom hódítani a világ nőit.

Szeret:
+ Halliet, a kislányomat, mindennél jobban
+ A gyönyörű nőket
+ A skót whiskyt
+ A régi autókban könyékig túrni, olajos, ragadós kézzel homlokot törölni
+ Amikor azt mondhatom; "Megmondtam, vagy megmondtam?"
+ A Disney meséket

Nem szeret:
- A verekedést, és az agresszió bármilyen formáját
- Rasszizmust
- Arcszőrzetet
- Valamilyen bizarr ok folytán az epret
- Az elutasítást
- A becézgetést, és gügyögést

Félelmek:
~ Hogy soha többé nem láthatom Halliet
~ Valami baj történik a húgommal
~ Erisbourneben vérállat, vagy vámpír vacsora leszek

Erősségek:
+ Akármiből kimagyarázom magam
+ A látszat ellenére rendkívül tanult és olvasott vagyok
+ A memóriám akár az elefánté - egy név, egy arc, egy utca és többet nem törlődik ki az agyamból
+ Pokolian jól vezetek

Gyengeségek:
- Fizikai kinézetem ellenére nem jeleskedem a menekülésben, sem pedig a közelharcban
- Egy lőfegyverhez sem konyítok
- Nem túl stabil az erkölcsi morálom
- Lelkiekben még csak egy elveszett kisfiú vagyok

Rossz szokások:
~ Dohányzás
~ Zsarolás
~ Kicsapongás



Privátban rendeztük le a bulit, nem volt nagy felhajtás. Egymással szemben ültünk, az ügyvédeinkkel magunk mellett, és nem voltunk képesek arra, hogy egymás szemébe nézzünk. Tudom, hogy ő sem, mert néha rápillantottam, és olyankor ő az ujjai közt forgatott tollba meredt hatalmas mogyoróbarna szemeivel. Az ő külseje kifogástalan volt - talán sosem volt kifogástalanabb. Sötétlila kosztümöt viselt, fehér inggel és a megszokott ezüstkék medalionjával. Nemrég lehetett fodrásznál; a haja vadítóan fénylett és üdén még abban a lehangolt modern kis szűk irodában is. Tudtam, hogy előző éjszaka sokat sírt, mert a szemei alatt finom kis karikák húzódtak meg, a szája fölött a bőr, pedig enyhén vöröslött.
Csak figyeltem, ahogy a búzaszőke haja előreomlik, ahogy a lap fölé hajolva aláírja az elé tolt papírokat... Bármiféle habozás, vagy tétovázás nélkül. Azt hiszem csak akkor fogtam fel igazán, hogy végleg elveszítettem őt. Tudtam, hogy az egészről én tehetek. Hogy én csesztem el, és, hogy lett volna más választásom. Minden egyes heves ütemre, amit a szívem vert, eldúdoltam magamban annak a számnak a refrénjét, amit akkor hallgattunk, mikor egymásba szerettünk.
Idestova húsz éve...

Kissrác koromban állandóan testvér után nyafogtam. Akartam egy kistestvért, leginkább egy kisöcsit, akivel játszhatok, akinek átadhatom tengernyi eszem csöpp kis tudását. Akivel fára mászhatok, akire rá tudom fogni ha eltörött anyám Jénaija, és akivel megtanulhatok bunyózni.
Anyámék persze másként gondolták. Konzervatív kis párocska voltak, akik a mai napig a sírig tartó házasságban, és a vasárnapi misékben hisznek.
Engem is próbáltak e szellemben fölnevelni, de korántsem volt hatásos. Az egyedüli, amit érdemesnek tartottam magammal vinni tőlük; az a kimeríthetetlen szeretet volt.
Végül is úgy hitték, ha engem épségben fölnevelnek, akkor talán belevetik magukat egy béta verzióba. Tizenhárom évet vártak arra, hogy köreinkben tudhassuk Samet.
Sam mindenkit lenyűgözött már bébi korában. Engem már persze kicsit sem mozgatott, főleg, mikor megtudtam, hogy kiscsaj. Tizenhárom éves kandúr voltam, a foci és a versenyautós kártyák már feleannyira sem érdekeltek, mint az összekuncogó lányok a suliban.
Szóval engem aligha, de mindenki másnál több mint nyerő volt a húgom. Türelmesen figyelgettem néha a csetlő-botló tipegéseit, és sokszor ültettem a térdemre mesét olvasni neki, de kapcsolatunk igencsak felszínesre sikeredett. Aztán beütött a ménkű: négy éves korában barbie baba helyett egy AK47-es élethű mását kérte születésnapjára, vízistuki formájában.
Öt éves korára folyékonyan olvasott, és számolt. Hat évesen elpáholta a szomszéd kissrácot, mire pedig elérte a tíz éves kort, már tudtam, hogy megkaptam az áhított kisöcsémet... Csak épp női kivitelben.
A szüleink persze tehetetlenek voltak forrongó, dacos személyével szemben. Odament ez a kis ördöfattyú és akkor, amikor akart.  
Mikor először mutattam be neki Juliat, csak szkeptikusan felvonta rá az egyik szemöldökét és dacosan sarkon fordulva távozott körünkből. Csöppet sem tetszett neki, hogy a szívemben ő rajta kívül egy másik nő is helyett kapott. Emlékszem, akkor Julianak még hosszú, derékig érő ébenfekete haja volt. Mindketten erre a színre festettük a hajunk, és jó hosszúra megnövesztettük. Fekete zenekaros pólóban jártunk, vasalt orrú csizmát tapostunk és a körmeink is feketére festettük.
Aztán mikor az első állás interjúmra el kellett mennem, elhatározásra jutottam, és rávettem Juliet, hogy szabadítson meg a hajtömegtől, ami akkor már csak varkocsban lehetett elviselhető hosszúsága miatt.
Abban az évben költöztünk össze, egy koszos kis egyszobás garzonba. Borzalmasan drága volt fenntartani a kezdőfizunkból, de nagyon szerettük egymást, és minden nap erőt tudtunk egymásba önteni.
Addigra a két nő is összehaverkodott; olyannyira, hogy az esküvőnkön az egyik koszorúslány szerepére a húgom lett felkérve.
Végül is minden úgy történt, ahogy a mesében meg van írva: a konfliktusok kisimultak, Samet felvették egy jónevű egyetemre, nekem és Julienak klassz állása lett és tudtunk venni egy tágasabb, kellemesebb lakást, összeházasodtunk, és...
Nem jött a baba.
Mikor először megbeszéltük, hogy a dolgaink igazán klasszul festenek, és a trónörökös bevállalható a kereteinkbe, még nem igazán feküdtünk rá a témára. De egy év szüntelen próbálkozás után, az egész aktus átment kényszeres "Gyerekcsinálósdi" programmá. Julia egyre feszültebb lett, sokat vitáztunk, és óhatatlanul, de kezdtünk eltávolodni egymástól. Julia nagyon akart gyereket - ahogy én is. De az ehhez szükséges fizikai kontakt már lassan egyikünk számára sem volt élvezetes.
Ekkor csaltam meg őt először.
Rávágtam a bejárati ajtónk, és hallottam, ahogy azon csattan valami üveg. A rózsadíszítésű hamutálra tippeltem, amit még nászajándékba kaptunk. Ettől még inkább feldühödtem és eldöntöttem, hogy most aztán ideje magam leinni de úgy mocskosul.
Meg is tettem. Csak arra emlékszem, ahogy két hatalmas, himbálódzó tejfehér női kebel ugrál az arcom előtt, az ujjaim pedig a hozzá tartozó combhúsba mélyednek, közben meg hörgök mint egy vadállat. Félhosszúra nyírt hajamban kutakodó ujjak turkáltak hevesen, a nyakamon meg éreztem valami erősen fájlalót; a bestia épp a bőröm szívta sötétlilára.
Másnap reggel, mikor hazaértem nem tagadhattam volna le, mit tettem. Könnybe lábadt szemmel figyeltem a kanapénkon alvó Juliat, ahogy feje alá gyűrt mobilt szorongatja - szinte láttam magam előtt őt, ahogy előző éjszaka egész végig rám, vagy a hívásomra vár. De én nem tettem semmit, csak elárultam őt.
Akkor sikerült megbeszélnünk.
Kibékültünk. Aztán a következő megcsalás után már nem mondott semmit. A harmadik után megvettem neki Berryt. Az mondjuk bejött.
Berry után sokáig úgy tűnt, hogy a kedélyek csillapodtak, és az egymás iránt érzett szerelmünk erősebb lehet a cudar életnél is.
De a baba nem jött...
És az orvosok sem kecsegtettek. Azt mondták, Julia meddő. Hogy velem nincs semmi baj, hogy én akár egy futball csapatot is összehozhatok, Juliáért viszont nem tehetnek semmit.
És Julia haragudott rám. A lakásban járkált le-föl, abban a hatalmas kötött pulóverében amit egy Second-Hand boltban néztem ki neki, és aminek a jobb sarkában apró vöröses folt volt, mert egyszer leöntötte véletlenül borral.
És dühösen járkált, és azt mondta, hogy az élet igazságtalan. Hogy pont egy ilyen szemét, hedonista féregnek lehet gyereke mint én, és neki nem. Neki, aki huszonöt éves korában letette a bagót, aki alig iszik és aki nem él drogokkal, aki nem kefél össze-vissza... Én pedig...
Én pedig nagyon is.
Azt mondta nem bír látni. Az összes hibám felkotorta a régmúltból, azokat is, amiket talán meg sem tettem.
Berry szűkölve keresett menedéket a lábaimnál, míg Julia magából kikelve hajigálta a holmijaim az egyik bőröndbe. Nem tudtam vele mit kezdeni. Szinte szó nélkül tűrtem, hogy kihajítson a lakásból. Taszított egyet a mellkasomon, azt bömbölte, hogy "Tűnj el!", és becsapta az orrom előtt az ajtót. Nagyon sírt. És csak akkor vettem észre, hogy én is.

Sokáig nem beszéltünk. Nagyon sokáig. Nem váltunk el, mégis külön éltünk, és nem tudtunk egymásról semmit.
Én Sam lakásában hédereltem, mert ő tanulmányi kiránduláson vett részt egy másik városban. Folytattam az addigi életem, csak Julia nélkül. Aztán eljött a december, és kaptam egy jegyet a főnökömtől egy koncertre. Annak az együttesnek a koncertjére, amelyiknek közösen hallgattuk a számát mániákusan Julieval.
Azt mondta a fiának vette, de mint kiderült, nem fog ráérni aznap este - ha gondolom nekem adja. Rábólintottam.
Az első sörömet mentem kikérni a pulthoz. A koncert még éppen nem kezdődött el, a színpadon éppen akkor hangolták a basszusgitárt. És megláttam őt. Ott állt egymaga, a szemközti falnál, a szokásos "Kopj le, öreg"-féle beállásával és arckifejezésével, kezében egy nagy pohár sörrel.
Azonnal észrevett... és elmosolyodott. Fejingatva elmosolyodott.

Kéz a kézben sétáltunk haza. Egy taktust sem hallgattunk meg a koncertből. Aznap éjszaka szerelmeskedtünk. Hosszú-hosszú idő után először olyat, mint amilyet régen.
Ő reggel mégsem volt sehol, csak egy cetli a párnáján azzal a pár szóval, hogy;



Három hónapba telt, mire újra felvette velem a kapcsolatot. Azt mondta terhes. Sose voltam boldogabb! Alig akartam elhinni, hogy végre apa leszek, hogy kapok egy újabb esélyt az újrakezdésre, hogy lehet végre családom!
De Julia azt mondta, nem akarja elölről kezdeni. Hogy belefáradt. Hogy unja. Hogy úgyis tudja, mi lesz a vége. Szóval neveljük fel a gyereket közösen - és mégis külön. Váljunk el. Végleg.

Csak szólt bennem az a buta taktus, az a mérhetetlenül egyszerű tam-tam, és semmi érdemleges nem jutott eszembe. Julia felém nyújtotta a kezét. Mikor a bőre az enyémhez ért, azt kívántam, bár sose engedne el. De megtette, és mikor a kezeink elszakadtak egymástól, a tenyerembe rejtett egy apró kis tárgyat: a karikagyűrűjét.

Szóval szánalmas fordulatot vett az életem. Halliet hetente háromszor láthatom, Berryt én kaptam meg, de cserébe elkérte Julia a lakást. Csupán Halliera való tekintettel bólintottam rá a dologra, és arra a kimondhatatlan lelkiismeretfurdalásra, ami gyötört engem.
Sammel laktam együtt, habár ő vele nem sokszor találkoztam az elmúlt időben. Rengeteg barátot szerzett, sokat tanult, és valami fiú is a képbe jött...
Aztán egyik reggel nem küldött smst, hogy kéri a szokásos palacsintás rántotta mixét mire hazaér az after-partyról, én pedig aggódni kezdtem.
Felhívtam, de ki volt kapcsolva. Három nap után hívtam a rendőrséget, akik megtalálták a mobilját az egyik sikátorban némi vér kísérete mellett. Csak nemrég szembesítettek azzal az eshetőséggel, hogy a húgom feltehetően nem egyszerű emberrablás áldozata lett; hanem megfertőzték.

Hitetlenkedve hallgattam a klisés sztorit újkeletű Drakulákról és állat-emberekről. Azt hittem, ezek mind csak dajkamesék. Mivel sosem találkoztam azelőtt hasonlóval, így úgy gondoltam, ez csak valami marketing, túrista-csalogatás vagy ilyesmi.
Aztán realizálódott bennem a dolog, és alig akartam felfogni ezt az új világot ami
az ölembe pottyant.
Végeláthatatlan nyomozásba kezdtem Sam után. Minden követ megmozgattam azért, hogy bizonyosságot nyerjen a zsaruk állítása, a szálak pedig mindig csak egy felé kezdtek mutatni; Erisbourne felé.
Pokoli helynek írták néhány internetes fórumon, volt, hogy egész rajongói csapatba ütköztem, máshol a hely felégetését taglalták.

Minden nap, azon imádkoztam, hogyha Sam még él, úgy ne Erisbourneben legyen. Hát két héttel ezelőtt kaptam egy telefonhívást.

"-Dan. Dan ott vagy? [a háttérben kocsizaj szűrődik át]
- Sam?! Te vagy az? Hol az ördögben vagy?
[kis szünet, a telefonáló fél mélyeket lélegez]
- Erisbourneben. Értem kell jönnöd, érted?! Nagyon félek! Történt valami... Valami szörnyű. [újabb kocsi hajt el a háttérben]
- Teodor ott van veled? Ő tett valami rosszat?
- Istenem, dehogyis! Teodor... Ő... [szipogás, majd hangos zokogás hallatszódik] Meghalt, érted? Kurvára meghalt! Megölték!
- Micsoda? Mi történt, Sam?!
- Megtámadtak minket... Most is nyilvános telefonról tudlak hívni... Sam, én... Teodor nem az volt aminek látszott. Az utolsó randinkon történt vele valami borzalmas! Átalakult... egyszer csak... Egy vadállat lett, és megtámadott! És... istenem... Elhozott ide, hogy itt majd biztonságban leszek amíg megszokom...
- Mit?! Mit szoksz meg?
- De aztán történt valami. Valami a városban, és az emberek megőrültek és rengetegen gyilkolták egymást! Ó, istenem, annyira szörnyű volt! Úgy félek!
- Sam, nagyon figyelj rám! Hol vagy pontosan?
- Itt a...

Kérjük dobjon be további pénzt a társalgás folytatásához"