Nathaniel Alcard avagy Roarke von Tessel

Történetem már több, mint százötven éves. Egészen pontosan százhatvanhét. Anglia egyik nemes családjában láttam meg a napvilágot, mint első szülött gyermek. Édesapám mindig is büszke volt rám és anyámra, bár inkább saját magára amiért egy fiúval áldotta meg őt az ég. Édesanyám az a tipikus gondoskodó, kedves és ártatlan asszony volt. Mindig vigyázott rám. Óvott és féltett, ahogy azt egy anyának kell. Őt nagyon szerettem. A mosolya, aranyló szőke haja bearanyozta a napjaimat és mindig felvidított. Történeteket mesélt nekem kitalált hősökről és jótevőkről. Néha egy-egy régen elfeledett legendát is mondott hozzá és ezek tanulságaival próbált nevelni. Édesapámat is szerettem, de ő más volt. Keménykezű, talán egy kicsit nagyképű férfi volt akinek az első mindig a saját hírneve. Mindig az volt az érzésem, hogy csak azért szeret és tűr meg engem, mert az első és egyetlen fiú gyermeke vagyok. A harcra, az önvédelemre és az álnok hazugságokra, a diplomáciára tanított. Azt akarta, hogy olyan legyek, mint ő, de ez sosem valósult meg. Talán még csalódást is okoztam neki a tetteimmel, azzal, hogy inkább anyám történeteit hallgattam. Gyermekkorom ennek megfelelően volt egyszerre szép, varázslatos és kemény. Egészen kicsiként sokat sírtam anyám vállán, de amikor elértem a ma már csak tinédzser kornak nevezett időszakomat megváltoztam. Legalábbis úgy tettem, mint aki hajlik apám akaratának. Tudtam, hogy ezzel boldoggá teszem őt még akkor is ha én nem vagyok az. Elsajátítottam a kardhasználatát, a lovaglást és még néhány akkor hasznos és kellő tudást. Apámnak többször okoztam boldog perceket miközben eltávolodtam attól akit jobban szerettem.
Huszonegy éves koromra anyám nem várt módon megfogant és a családban megszületett a második gyermek. Apám reménykedett benne, hogy egy újabb fiút kap és talán számára jobb jellemmel bír, majd mint én. Ehelyett viszont egy kislányt kaptunk. A szülés fájdalmas volt, nehezebb, mint az én esetemben. Édesanyám kimerült és sokkal gyengébb lett utána. Sokat volt ágyban és gyengélkedett. A kishúgom Mariann kezdetben aranyos kislány volt. Egy igazi kis tündér. A mosolyát anyánktól örökölte, akárcsak a szépségét is. Csinos, törékeny lány volt. Szerettet játszani, a szabadban lenni és az istállóba is sokszor ellógott, hogy a lovakkal beszélgessen. Meggyőződése volt, hogy körülöttünk minden él és érez. Még a bútorok, a tárgyak is. Úgy gondolta ha beszélgetünk velük akkor tovább élnek majd és ha egy növényhez vagy állathoz beszélünk akkor az jobban növekszik majd. Azt mondta, hogy minden egyes szavunkat értik és ahogy ők vigyáznak ránk, úgy nekünk is vigyáznunk kell rájuk. De ez a varázslatos, jó szívű és odaadó kislány hamar eltűnt az életünkből. Nem azért, mert apám annyit bűntette és szégyellte lánya gondolkodását és viselkedését. Nem, egy újabb fordulópont következett az életünkben.
Mariann alig volt öt éves amikor édesanyánk végleg elgyengült és meghalt. Mindenkinek fájt az elvesztése. Apánk úgy tartotta, hogy gyenge és szánalmas nőt vett feleségül. Ezt viszont csak a legyengülése után kezdte hajtogatni. Mindig elvonult és magányosan kezdett gyászolni. Gonoszabb és zsarnokoskodóbb lett. Én igyekeztem önmagam maradni és segíteni a húgomnak. Mariann sokáig csak sírt és semmit sem akart csinálni a gyászon kívül. Egy félévvel később végre sikerült annyiszor elmondanom az ő szavait, hogy ő is igyekezett olyan lenni, mint volt. De ez sosem jött össze. Mikor Mariann elérte a tizenkét éves kort, megváltozott. Hajlott apám tanítására, ezáltal átformálódva az ő akaratának. De ezt már csak messziről figyelhettem, ugyanis két évvel előtte eltűntem az életükből.
Két és fél évvel korábban egy gyönyörű és gonosz nő költözött a környékre. Elrabolta a férfiak szívét, botrányokat kavart és kedve szerint irányított több dolgot is. Hamar hatalomra tettszert miközben érkezésével megnövekedtek a rejtélyes gyilkosságok száma is. Végül apám figyelmeztetései és tiltásai ellenére én is a játékszere lettem. Egy bő félévig titokban találkozgattunk, szeretők lettünk és nekem erős meggyőződésem volt afelől, hogy szeretem.
A félévi ismeretség után végre beavatott sötét titkába és felnyitotta a szemem. Kiderült, hogy ő egy több száz éves vámpír aki emberek vérét issza és ő felel a gyilkosságokért is. Először kiakadtam és ott akartam őt hagyni, de az emberi természetben ott van a kíváncsiság, ami erősebbnek bizonyult a józan eszemnél és faggatózni kezdtem. Minél többet tudtam meg annál jobban vívódtam magammal, hogy jelentsem mindezt apámnak és ő majd intézkedik vagy inkább maradjak a nővel. Először az első döntést választottam és mikor úgy éreztem mindent tudok szóltam apámnak aki intézkedett is. Mikor megtámadták Katerina-t néhány túlélő kivételével mindenkit megölt. Apám egyik lábát hagyta ott és több sérülést is szenvedett. Én nem mehettem, a húgomra vigyáztam. Szörnyülködve néztem végig apámon aki mérges volt rám, több okból kifolyólag. Még aznap éjjel megszöktem otthonról, hogy megnézzem Katerina-t. Ő sem volt túl jó állapotban, mégis érintetlenebb volt mint azok akik megtámadták. Azon az éjjelen a gonosz nőszemély újra hatalmába kerített és akkor először megharapott. Azt mondta ennie kell, hogy meggyógyuljon. Hagytam magamat. Mire észbe kaptam, hogy ez már túl sok vér volt, már nem tehettem semmit. Szemeim elnehezültek és a világ szép lassan elsötétült. Amikor magamhoz tértem a nő ágyában feküdtem. Az éjszaka még égő gyertyák már rég elaludtak. Az ablakon lévő függöny alján át szűrődött be némi fény. A hold fénye volt. Kétségbe estem amikor eszembe jutott, hogy megharapott a nő és eszméletvesztésig itta a véremet. Akkor még akartam, sejtettem, hogy többet akar az ivásnál, de nem ellenkeztem. Mintha tudat alatt végig ezt akartam volna. De most, most inkább csak menekülni akartam. A szoba ajtaja zárva volt. Kutakodni kezdtem, kétségbe estem amikor egy függönnyel letakart helyiségre bukkantam. Ott egy koporsó állt, körülötte vörös rózsa szirmok és gyertyák voltak a földön. Lassan, félve közelítettem a koporsó felé. Mikor oda értem és fedele felé nyúltam, hogy kinyissam az hirtelen kinyílt és felült benne Katerina.
Az életem ekkor változott meg igazán. Katerina és a koporsója látványa megrémített. Eszembe jutottak azok emlékei akiket megölt ez a nőszemély és az, hogy mit fogok én tenni. Az első hetek fájdalmasak, szenvedéssel teli voltak. Nem akartam ezt az egészet és évekig nem is tértem haza. Katerina keményen és kitartóan tanított. A sok ellenkezésem és tombolásom végül odáig fajult, hogy egy családot kegyetlenül lemészároltam. A bűntudat amit akkor éreztem máig kísért.
Nyolc évvel átváltozásom után, amikor már kezdtem elfogadni a vámpír létet és megszokni azt, hazatértem. A húgom először örült nekem, de édesapám nem. Ő megvetett és gyűlölt a múltban történtek miatt és elküldött. De nem mentem el. azon az éjjelen amikor egyedül maradt, ő lett a vacsorám. Ő volt a desszertem. Most is tisztán emlékszem a szeméből tükröződő félelemre és kétségbeesésre amit akkor érzett amikor ő a földön feküdt én pedig fölé kerekedtem. Már alig volt belőle pár korty amikor a húgom ránk nyitott. Felé fordítottam tekintetem és nem félelmet, hanem elkeseredettséget láttam rajta. Könnyek gyűltek a szemébe és azt kiáltotta felém: Szörnyeteg! Ez volt az ami akkor, abban a pillanatban kijózanított.
- Mariann. -szólítottam a nevén és ezzel egy időben felé nyújtottam az egyik kezemet. Nem csak szám, de a ruhám is véres volt, apánk vére volt. Mariann elszaladt és amikor utána indultam volna Katerina elém tette egyik kezét.
- Ő még nem áll készen erre. -suttogta a maga ördögi és halált hozó hangján. Ekkor még nem értettem mire céloz, de később megtudtam.
Néhány évvel később, egészen pontosan három évvel később amikor hosszú vadászatomból visszatértem Úrnőmhöz olyan látvány fogadott amit sosem kívántam. A húgom az ölében feküdt és élvezettel itta Katerina vérét. Nem akartam hinni a szememnek. Később felelősségre vontam, de nem tehettem semmit sem ellene. A húgom gyorsabban tanult, ő élvezte ezt az életet. A lelke romlott lett. Egy jó tíz évig éltünk hárman és utazgattunk a világban amikor elegem lett az egészből és ott hagytam a két nőt ahol épp laktunk és magányos utakra tértem. Jól boldogultam, de ekkor még mindig nem voltam tisztában mindennel. Nem tudtam a képességemről sem és akkor még nem is volt dolgom vadásszal sem.
1900-ben, mikor már 54 éves voltam találkoztam egy vadásszal. Egy vadásszal aki a vámpírok megölésére szentelte az életét. Beismerem, nem voltam elég óvatos, lelepleződtem. Esélyem nem volt a vadász ellen, hiába küzdöttem ellene. Emlékszem, akkor buktam el először életemben, igazán komolyan. A földön feküdtem és vártam a halált aminek már évekkel ezelőtt el kellett volna jönnie. Behunytam a szemem és már felkészültem a vadász utolsó csapására amikor vér fröccsent az arcomra. Egy halk, fájdalmas: Aaah. Csaptam meg fülemet, a vadász adta ki a hangot. Lassan nyitottam ki a szememet és azt láttam, hogy Úrnőm megmentett. Karját a vadász mellkasán teljesen átszúrta, kezében az ember szíve volt. Alig hittem a szememnek, könnyedén végzett a vadásszal. Egy szempillantás alatt döfte át a karját annak testén, hogy kitéphesse a szívét. Kikerekedtek a szemeim mire Katerina kihúzta kezét a vadászból aki összeesett.
- Ostoba vagy Nate. Ez a vadász még csak nem is az erősebbik fajtából való. Leleplezted magadat pedig még harcolni sem tudsz. Apád is forog a sírjában. Szánalmas vagy. -mondta nem tetszéssel teli hangon aztán sarkon fordult és elindult- Gyere.
Nem kellett több, már szedtem is össze magamat, hogy utána menjek bármennyire sem tetszettek a szavai. Katerina új dolgokat mesélt nekem. Újra tanítani kezdett és ezúttal én is akartam. Mesélt nekem a képességemről, arról hogyan használhatom ki és miként vegyülhetek el az emberek között. Megtanított hogyan tüntessem el magam után a holttesteket, hogy miként foghatom másokra a tetteimet és hogyan védjem meg magamat.
1906-ban elköltöztünk az Újvilágba és ott jártunk városról városra. Húgom egyre inkább hasonlított Katerina-ra. Gonosz, kiszámíthatatlan és aljas lett. Ő megtanulta női bájait is használni miközben ős is sokat tanult. Negyven évvel később viszont elváltak útjaink, újra. Ezúttal előre szóltam Katerina-nak és ő engedett el utamra. Még pénzt is kaptam tőle. Vándor útra tértem és bejártam az Újvilágot. Évekig egyedül vándoroltam és kerestem a megfelelő helyet a letelepedésre miközben gyűjtöttem a pénzt. 1910-ben végül kikötöttem New York-ban. Alig egy féléve élhettem ott amikor felkeresett a családom, legalábbis azok akiket annak kellene tekintenem. Katerina és Mariann azt mondták csak szórakozni akarnak amikor Mariann elvetette a sulykot és erős nézeteltérésbe került az egyik gazdagabb, befolyásosabb emberrel. Mariann játszotta, tette a szépet, de ez nem vezetett jóra. Kiderült, hogy a férfi nem ember, de még csak nem is vámpír. Valami, veszélyesebb. Egyik éjszakán elcsalta a húgomat távol a várostól és annak zajától. ekkor én sem tudtam mivel állunk szemben és a húgom sem, mert Katerina még mindig nem mondott el mindent. Úrnőm hozzám sietett és elvezetett oda ahol Mariann és a férfi voltak. Mariann nem is sejtette, hogy veszélyben az élete. Egy vérhiénával nézett szembe. Meghal nem érkezünk épp időben és hárman nem esünk neki a likantrópnak. Hárman már elég erősek voltunk ahhoz, hogy megöljük. Katerina sikeresen elintézte, hogy ne legyen nagy botrány és én kaptam meg a férfi munkáját is. Egy bordélyház igazgatója volt és egy menő club tulajdonosa. Bevételi forrása és üzleti érzéke is nagy volt a vérhiénának, de végül sikerült belerázódnom az ő életébe és nagyobb sikerre vittem, immár az én vállalatom. Alig két évig még ott volt New York-ban a húgom is és Katerina is, de végül elköltöztek. Ők mindig tovább álltak egy idő után, mert mindig olyanokat tettek, hogy nem maradhattak túl sokáig. Ám távozásuk előtt még Katerina elmondta "minden tudását" a likatrópokról, hogy legközelebb időben felismerjük a veszélyt. Illetve kaptam még egy ajándékot, egy kardot, hogy megvédhessem magamat. A kardnak saját neve is van, ahogy elég egyedi is.
Egészen 2004-ig vittem a New York-i vállalkozást aztán tovább léptem. Elköltöztem Las Vegas-ba ahol irathamisítással, fegyver- és drogkereskedelemmel foglalkoztam titkon miközben megmaradtam híres és befolyásos gazdagnak. Nem kevés szerencsejátékban is részt vettem, megtanultam igaz póker arcot vágni és mondanom sem kell, hogy nagy tehetségem volt a pókerhez. Nem kevés pénzt zsebeltem be, de előbb vagy utóbb innen is tovább kellett állnom. A kapcsolataimat azonban nem szüntettem meg sem New York-ban, Las Vegas-ban és Európában. Mindig az álnevemen mutatkozom be amit akkor talált ki Katerina amikor megöltük a vérhiénát és átvettem vállalkozását.
Két éve, még Las Vegas-ban hallottam egy városról a fekete körökben. A név nem volt ismeretlen, New York-ban is hallottam már egy-egy ügyfelemtől amikor csak úgy megemlítették egymásnak. A város neve Erisbourne volt. Hallottam, hogy élnek ott vámpírok, likantrópok ahogy más veszélyes lények is, emberek. Hallottam, hogy ott van egy paktum. Sokat gondolkoztam azon, hogy ellátogassak ebbe a városba, hogy mégis milyen ez a hely, de sosem sikerült ténylegesen elhatároznom magam efelől. Nemrégiben viszont új hír érkezett, a paktum felbomlott. Ez már érdekesebbé tette a helyet. Így fogtam magamat pár hete, összepakoltam és ott hagytam Las Vegas-t. Most Erisbourne következik.