Erdőség

Hatalmas kiterjedésű erdő, burjánzó növényzettel, hatalmas fákkal. Az erdő közepén van egy tisztás, a lunapar.

A főkapitányságról egy gyors eligazítást követően pontban 21:00-kor indult meg az egység. Régebb óta tervezgettük az akciót, míg minden apró részlet a helyére került és elhintettük a morzsákat a kismadaraknak. Az Erisbourne-i vadászok vezére nemsokára mozgósítja a csoportot. A likánok most nem érdekelnek minket... de a biztonság kedvéért mindenkit megfelelő mértékben felszereltünk, az anti-gént is megkapták. Reméljük, ha esetleges támadásra kerül sor a vadak felől, mindenkiben lesz annyi lélekjelenlét, hogy gyorsan belőhesse magának.

25 legjobb emberemmel ültem a páncélozott szállítóban és még utoljára elmondtam nekik a parancsokat:
- Rejtőzködés. Nem neszelhetik meg, hogy ott vagyunk. A vezér a találkozási ponthoz fogja vezeti a keménymagot, a többiek szétszóródnak, hogy biztosítsák a terepet. Nekünk csak erre a kis csoportra kell koncentrálnunk, előzetes becslések szerint ez nem lesz több 7-8 főnél. Nem kellenek civil áldozatok... de azért védjék meg magukat. Ha esetleg a likantrópok is feltűnnek... lőjék le őket. Ezüsttel. Ez parancs! - néztem végig az osztagon. Mind lojálisak és megbízhatóak voltak és szinte egy emberként bólintottak.
Az út további része csendben telt. Mikor az autó megállt az erdő szélén és kinyíltak az ajtók, még utoljára elismételtem a legfontosabbakat:
- Körülbelül egy óránk van, hogy elérjük a kis tisztást. Mindenki álljon lesben, csendesen és teljesen mozdulatlanul. Fogják el a vadászokat... a likánokat pedig, amennyiben hátráltatják az akciót, öljék meg!
Azzal négy fős csoportokban elindultunk a kijelölt állomás felé olyan csendben, ahogy csak tőlünk telt. Furcsán kihalt volt minden. Még verebek sem neszeltek a bokrok között. Ez semmiképp sem jó jel.

Miután mindenki elhelyezkedett a kijelölt helyén, nem volt hátra más, mint hogy várjunk. A parancs világos volt. Csak a magra van szükségünk. Nekem pedig, annak is csupán a legerősebb sejtjére, a középpontra, a vezérre: Liz Carterre.

Elkaptalak, Liz Carter... a markomban vagy.

Megérkezve az erdő széléhez leparkoltam, elrejtettem a motort ugyanoda ahová a többiek a maguk járgányát és csatlakoztam a gyülekezethez. Damien nagyban gesztikulálva magyarázta a csoportnak, hogy mi a teendő és mire számíthatunk. Nem rossz egy Primo Statuere jelölthöz képest.
- Látom Dam mindent elmondott nektek. 6 csapatra fogunk oszlani. Velem Damien, Peter, Joseph, Philip, Loran és Uncas jöhet. A többi csapat a szokásos elosztásban támad innen, innen és innen - mutogattam a Dam kezében tartott térképre. Éreztem az izgatottságot, engem viszont valami nyugtalanított... persze ilyen helyzetben nincs olyan, hogy valami normál kerékvágásban megy. Mégis valami halk hangocska azt súgta nem teljesen tiszta a történet. De már nem volt mit tenni, itt voltunk és ha ez valóban akkora szelet a sütiből mint amekkorának mondták, nem hagyhatjuk ki.

Miután mindent tisztáztunk ki-ki elindult a neki kijelölt nyomon. Mi heten egyenesen a fő klánház felé tartottunk, ellentétben a többiekkel nesztelenül osontunk a szürkületben. Tudtam, hogy ők a legjobbak... azonban a többieket még több kilométeres távolságból is simán kilehetett szúrni. Magamban áldottam az eszem, hogy ekkora kerülővel küldtem őket a klánházhoz, így nem zavarhatták meg az akciót.
Nemsokára megérkeztünk a kijelölt helyre, a házhoz legalábbis emlékeim szerint ott kellett volna lennie. De csak egy tisztást láttunk, egy ÜRES tisztást!
Megszólaltak a fejemben a vészcsengők: ez egy csapda!

A kis tisztást körülvevő növényzet között bújtunk meg, a vadászok pedig egyenesen besétáltak a csapdába. Ahogy azt előzőleg megbeszéltük, a mellettem lévő rendőr egy könnygázlövedéket lőtt egyenesen a tisztás közepére, a vadászok mellé. Ezután hatalmas felfordulás kerekedett, az embereim kezükben fegyverrel és elemlámpával, arcukon gázmaszkkal rontottak ki és vették körbe a kis csapatot, közülük egy sem tudott elmenekülni. Ellenben a többi vadásztól hangos volt az erdő és néhány parancs-foszlányt magam is hallottam, "Tűnjetek el", "Azonnal lépjetek le, velünk ne törődjetek" és ilyesmiket. Valószínűleg maga Liz Carter utasította az embereit adóvevőn keresztül.
Egyre szűkítettük a kört, a vadászok fegyverei is előkerültek, de mindhiába - jócskán létszámfölényben voltunk.
- Tegyék le a fegyvert - kiáltottam - Senkit sem fogunk bántani. Arra kérjük, működjenek együtt velünk, az Erisbourne-i rendőséggel!

Tudtam, hogy menekülnünk kell, ebben a pillanatban érkezett meg az első könnygáz lövedék melyet több is követett. Pontosan nem tudtam megszámolni mennyi mert a csoport hirtelen szétszéledt, még a profikon is eluralkodott a pánik. Philip már készenlétbe helyezte íját, mivel nem beszélte a nyelvünket és csak nemrég érkezett közénk nem tudhatta mi történik. Nekem nem volt időm most kézzel lábbal elmutogatni, mindenek előtt a többi csapatot kellett visszahívnom.
- Tűnjetek el, mindenki! – ordítottam a walki talki-ba.
- Azonnal lépjetek le, velünk ne törődjetek! Vissza bázisra! – adtam ki sorban a parancsokat a csapatoknak. Mire a rendőrök körbe vettek minket a szemünket törölgetve, köhécselve álltunk egy csoportban majdhogynem a tisztás közepén. Philipre mintha semmi hatással nem lett volna a könnygáz,  amint meghallotta az idegen hangot bemérte a távolságát, a férfi pontos helyzetét és felajzott íjával lőtt. Mivel nem voltam elég gyors, hogy megállítsam kihúztam a combomra erősített tartóból az egyik tőrömet és az íj irányába hajítottam. A kés épp a célba érkezés előtt kettéhasítva a nyílvesszőt eltérítette azt. Már csak a hivatalos személy elleni erőszak vádja hiányozna az eddigiek mellé, szépen néznénk ki.
A füst közben eloszlott, vöröslő szemekkel néztem a minket körülvevő kopókra de legelső pillantásomat Philipnek szenteltem melyből tisztán ki lehetett olvasni a dühöt. Szótlanul álltunk ott várva, hogy a karunkra tegyék a hideg bilincseket... Damien közvetlenül mellettem állt és szúrós tekintetével a külföldi vadászt ostromolta. Ezen majdhogynem elmosolyodtam de ebben a szituációban valljuk be inkább sírnom vagy káromkodnom kellett volna. Így is tettem volna ha nem én lennék a vezér akinek keményen állnia kell a sarat, történjen bármi.

Úgy tűnt, nem akarnak velünk együttműködni, legalábbis ami a kilőtt nyílvesszőt érintette. Ez komoly? Nyílvessző? Nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak.
Szerencsére Lizben volt annyi lélekjelenlét, hogy egy bravúros mozdulattal leszerelje a támadást. Azt nem mondom, hogy a szemem sem rebbent, hiszen nem számítottam a nyílvesszőre, mindenesetre nem is pánikoltam be. Piszokul fájt volna, de a teljes hegy képtelen átütni a dupla falú kevlárt. Persze, ha mérgezett, az már más. Akkor meghalok.

- Tegyék le a fegyvereket! Ismétlem, tegyék a fegyvereket a földre és álljanak fel feltartott kezekkel! - hangzott el az újabb parancs, ezúttal mindenki így tett. Az embereim egy része elindult, hogy megbilincselje a vadászokat, közben az adóvevőn a páncélozott jármű vezetőjének adtam meg a pontos koordinátákat, mely az erdő szélén várt ezidáig. Leültettük a vadászokat a földre, amíg vártunk, körbe, egymásnak szembe, hogy lássuk a megbilincselt kezüket. Nem voltam amatőr, tudtam, hogy ellenben azzal, amit a filmekben mutatnak, soha nem szabad az elfogottakat egymásnak háttal leültetni. Ezek még a bilincset is kinyitnák valami ügyes kis saját fejlesztésű lószerszámmal...
Az embereim a csoport körül ácsorogtak, én csak egy valakit figyeltem szemben állva vele, de a szemem egy pillanatra sem véve le róla, szinte nem is pislogtam: Lizt.
Kisvártatva megérkezett az autó és miután "felpakoltuk a csomagokat", mi is beszálltunk, majd elindultunk a kapitányság felé.

//Belváros/Rendőrfőkapitányság//

Kérték, hogy tegyük le a fegyvereinket, ezt mivel Damien beszélt Philip anyanyelvén gyorsan lefordított a a fiúnak. Reméltem, hogy van annyi esze, hogy gyorsan felvázolja neki a szituációt miközben mi leszereltük magunkról a komplett fegyverarzenálunkat . Jókora kupacba hánytuk a fegyvereket majd elléptünk tőlük feltartott kézzel. Szótlanul tűrtük a megbilincselést majd leültettek bennünket a földre, mint a koszos korcs bűnözőket. Király...
Ami kiváltképp zavart az az volt, hogy a főnök végig engem bámult. Rezzenéstelen tekintettel viszonoztam a folyamatos pásztázását, végül amikor megékezett a páncélautó elmosolyodtam a szeme láttára.
- Szép munka – súgtam oda neki miközben elvezettek mellette, felpakoltak minket a kényelmesnek nem mondható kocsira majd ránk vágták az ajtókat. Damien ekkor kapta el a pillantásomat, nem volt ideges maradéktalanul bízott bennem.

//Belváros/Rendőrfőkapitányság//