Városúr lakrésze

Itt alkik a Város Vámpírura. Városúr: -

Könnyelműségünknek s elbizakodottságunknak hála jutottunk el végül idáig. Hogy számunk gyérült, s lassan úgy kényszerülünk élni akár a közönséges bűnözők.
Ujjbegyem végigsimítottam egy fényesre lakozott bútorlapon. Körülöttem pár szolga hurcolkodott megmaradt holmijaimmal, melyeket szükségesnek tartottam a lakrészben. Nem tudtam mennyit tisztességes megőriznem a véglegesen is megboldogult Alphonse dolgaiból, ámbár különösebben nem is érdekelt. Rossz szájízből új rangomat illetőn amúgy sincs mostanság hiány.
Tágasabb, morózusabb volt mint azt elsőre hittem a lakrész. Tudtam, hogy kényelmesen él a Város úr, na de hogy ennyire...?
- Óvatosabban! - szólok magasabb hangon az egyik szolgára - Azt ajándékul kaptam. Emlék. Finoman bánjon vele!
Tüzetesen végigkísértem a szolga mozdulatait eztán. Remegő kézzel csúsztatta végül az egyik asztalra a bakelit lejátszót. Mellé helyeztem a már bent lévő fekete tulipán csokrot, s annak szárait igazgatva tűnődtem el szentimentalizmusom ne továbbján.
Mezítláb róttam a nagyobbacska lakrészt, egy szál törtfehér csipkés ruhában, hajamba többször is beletúrva. Szívem szerint kimasíroztam volna a városba, de a szolgákat mégsem hagyhattam magukra.
A cipekedést persze én magam is elvégezhettem volna, de a szolgák mostanság kissé mintha meginogtak volna önmagukban is. Jobb, ha az ember lánya nem hagyja őket munka nélkül.

Neszek. Különös suttogó beszédek, sürgő szolgák, a kapu pedig nyílik.
Ki jár a házacskámban?

//Könyvtár//

A lakrészembe lépve azonnal megcsapott valami más. Valami szokatlan, új illat. Lassan csuktam be magam mögött az ajtót, míg lakrészemnek azon pontjára értem, ahol a dolgozószobát igyekeztem kialakítani. Keserű füstölőhöz hasonló, ópium illat áradt végig a szobán. Íróasztalom előtt pedig egy zsenge, aligférfi foglalt helyet. Ember volt, ez nem vitás, s mikor a szobába léptem buzgón felállt, s derékban meghajolt. Kezében már ott nyújtotta felém az aprócska kis borítékot. 
Dereckként mutatkozott be, ám mikor kérdtem, kinek a megbízásából érkezett, fejével csak a nekem címzett levélre bökött szótlan. haloványzöld írisze és világosbarna, enyhén hullámosodó félhosszú haja, kreol bőre kifinomult ízlésre vallott - gazdáját illetőn. Sportos alkatú volt, akárki megmondhatta volna róla, hogy idősb éveiben valóságos félistenként fog tündökölni. 






Ennyi állt rajta mindössze cikornyás betűkkel. S nem tehettem mást, mint elsődlegesen azt érdeklődtem meg, miféle csekélységeket küldött nekem sosem látott hódolóm. Mikor szembesített a virágokkal, régi bakelitlemezekkel, festményekkel, egy nagyobb falitükörrel, s a ménessel a kastély istállójában a szolga, egészen biztos lehettem abban, hogy a hatalmi harcok legmocskosabbikjában találtam magam. 
Dereck előre bocsájtotta, hogy ő belőle csak Ura táplálkozhat, más nem, s épségéért míg a kastélyban tartózkodik én felelek. Ezért hát velem kell tartania. 

Nem volt ínyemre az ötlet, hogy egy spiclit cipeljek a hátamon, de míg este a lovagláshoz készülődtem, addig egy apró kis történetet mesélt el nekem. Jasper, és egy szomorú, balsorsú szerelem voltak a főszereplők benne. Szó volt halandó lányról, féltékenységről, meleg, szerelemittas ágyról, s egy borzalmas vétekről... 
Hát így. Hát így állsz te Jasper? Itt rejtezik a te szörnyű múltad? 
- Indulhatunk - szóltam a szolgához csak merev arccal, s nem fűztem meséjéhez még csak egy arcrándulást sem. Önmagamon belül kellőképp örültem. 

//Tavirózsák tava//