Az első utam ide vezetett, a múlt szellemeihez. Erisbourne eltávozott lelkeit látogattam meg. Követtem a megadott irányt, halkan suhantam végig a fejfák között. Lassan, hisz az idő számomra megállt. Érzéketlenség volt részemről emiatt az itt tartózkodás. Úgy éreztem nagyképűen csúfot űzök a sírok lakóiból. De most erre nem adhattam.
~ Mi a frászt keresünk itt?!
- Ennyit igazán megérdemel - súgtam halkan a választ, holott szükségtelen lett volna kiejtenem. Közben megpillantottam a sírkövet, amit kerestem.
~ Hagyd. A lány megmenthette volna Giriant, ha nem veszi el a város tőle.
~ Megmenthette volna?! Igaz, az sem lehetett százas, ha pont itt, a temetőben csípte fel Giriant. Hamarosan ide is került a kis l!ba. Inkább örülhetnétek neki, hogy megölték, egy gonddal kevesebb. Bár biztos élveztem volna, ha végül rám marad a feladat...
~ Hogy mondhatsz ilyet?! Elvette volna feleségül szerencsétlen lányt! Szegény kis Girianom...
Feu felzokogott, Prospero pedig már vitába is szállt, de azt már nem hallgattam végig. Falat emeltem közénk, hogy ne érjenek el hozzám gondolataik. Bemocskolták a helyet, megtörték a hangulatot. Nem ezért jöttem ide. Nem őket akartam hallani, hanem Giriant. Az elveszett emlékeket, a létezésének kósza visszhangjait. A világban hátrahagyott nyomát. Még ha az maga is csak egy elfeledett emlékkép volt.
Leguggoltam a sírhoz.
"Erye von Nalath"
Hirdette a finom kalligráfia. A szép sírkő annak lehetett jele, hogy nem csak Giriannak lehetett fontos a lány. Mégis a sír gondozatlan volt, elhagyatott, jó ideje senki sem látogatta. Végigsimítottam tenyeremmel a gazzal benőtt talajt. Ki hitte volna, hogy egy valaha volt tündéri teremtést rejt a súlyos földtakaró?
Finoman letettem a kő elé a három szál hófehér kálát, amit hoztam, majd zsebembe nyúltam a másik ajándékomért.
Óvatosan húztam elő, s fektettem két tenyeremre az apró lelket, Girian utolsó és egyben legkidolgozottabb, legszebb munkáját. Érzelmeivel, az idővel beérett művészete is. Egy darabig belefeledkeztem a mű szépségébe, Girian legkisebb méretű bábjába. Csodáltam a hollófekete haját, tiszta, fehér bőrét, kidolgozott, érzelemdús arcvonásait. Hófehérke jutott eszembe róla.
Creeta nem csak önmagát jelentette, hanem a jelek szerint a Girianban élő sötétséget is magába fogadta. Ahogy ez a tündéri baba is nem csak Eryéből őrzött egy töredéket, hanem Girian jó oldalát is jelképezte. A báb megalkotásával Girian elárulta Creetát. Ez a pici baba lett ezzel a legnagyobb titka, a legféltettebb kincse. De nem rejthetett el önmaga elől semmit, tehát Creeta elől sem. A boszorkány haragra gerjedt, féltékenységből megátkozta, hisz Girian világában már nem ő volt a legszebb, a legimádottabb.
Egy vérkönny csöppent rá Erye mellkasára. Észre sem vettem, hogy könnyezem. Fél kézzel magamhoz öleltem a bábot, másikkal megtámaszkodtam a földön.
Bárcsak őt is újra életre keltené egy csók, mint a mesében! Még ha a valóság horrormeséjében ez a csók egy vámpír csókját jelentené a megátkozott hallhatatlansággal. De már túl késő. Ő is örökre távozott, és a Herceg is. Remélem ha van ilyen, valahol újra találkoznak...
Belemélyesztettem ujjaim a földbe és gödröt vájtam. Finoman fektettem bele a babát, majd takartam be.
- Szabad vagy végre Erye. Nyugodj békében - suttogtam elbicsakló hangon, mikor felemelkedtem.
Ahogy távolodtam a sírtól, egyre fájóbbá vált a gyász, ugyanakkor megnyugodtam. Békére lelt egy részem és ez boldoggá tett. Meg kellett tennem Girianért. El kellett engednem a régmúlt démonait szép sorjában.
Beszálltam az autóba, amit kölcsönöztünk, mikor a városba értünk. Az anyósülésen feküdt Creeta. Egy darabig csak figyeltem, még mindig a temetőben történtek hatása alatt voltam. A báb is csak nézett engem hideg szépségű kék szemeivel. Fél arcát és haját elvesztette a régi tűzvészben, de igyekeztem kijavítani a hibákat. Egész jól sikerült, bár a szakértő szem számára látszott rajta a kettősség. Hogy két eltérő kor, két eltérő érzelem, két eltérő ember munkája. Valahogy ez egy misztikus aurát vont a baba köré. Igaz, valószínűleg ezt már csak én képzeltem hozzá.
- Hamarosan te is békére lelhetsz. Ígérem - suttogtam el neki lágyan, miközben megigazítottam az ülésen.
Kinéztem tompán a templomra, majd behunytam szemem és halkan megszólaltam.
- Most már mehetünk a kastélyba Prospero, köszönöm...
Csüt. Aug. 01, 2013 7:25 pm by Vendég
