Rendőrfőkapitányság

Nagy, több emelet magas épület, tele a rend éber őreivel. Itt található a rendőrfőkapitány irodája is, illetve néhány ideiglenes cella, főként a 24 órára benn tartott foglyoknak.

- Pár háztömbnyire. Épp hazafele tartott az iskolából - említettem meg neki rezignáltan. Távol akartam magam tartani az ügytől. A gyerekekkel történtek mindig megviseltek.
A kocsiban próbálkozott a srác felvetni valami témát, hogy ne üljünk csöndben, de pechére rossz embernél kopogtatott. Most mi az istent mondjak arra, hogy tetszik neki a műszerfal?! Csak hümmögtem valamit. Pedig tudtam, hogy ha barátságos az ember, általában többre jut. Most azért bántam, hogy ott hagytam Tuckert, ő simán elbeszélgetett volna itt helyettem. Kezdtem arra jutni, hogy egész jól kiegészítjük egymást a zöldfülűvel.
Nemsokára megérkeztünk és az asztalomhoz vezettem a férfit. Hellyel kínáltam és bele is kezdtünk. Mindkettőnknek drága volt az ideje.
- Először is fel kéne vennem pár adatot, név, születési dátum, anyja neve, lakcím... ne aggódjon, bizalmasan kezeljük - biztosítottam róla. - Mennyire látta jól a férfit? Hívhatom a grafikust, hogy fantomképet készíthessen? Az aztán mehetne a sajtóba - magyaráztam neki.

Az utazás további része csöndesen telt, nem sikerült túl sok reakciót kihúznom a rendőrnőből, így némán ültünk, s ezt csak a motor búgása törte meg. Eszembe jutott, hogy nekem is van egy húgom és vele is történhetett volna ehhez hasonló. Abban az esetben biztos, hogy utána mennék, addig keresném, míg meg nem találnám és a tettesből még a szuszt is kitaposnám. Időközben megérkeztünk, majd elhagyva a járművet, alig néhány percen belül már a kapitányság folyosóit róttuk, végül az egyik asztal mellett kötöttünk ki. Körbepillantva szemügyre vettem az irodát, ahol igen nagy volt a sürgés-forgás, tőlünk nem messze éppen behoztak pár huligánt, akik követelőzve próbáltak megszabadulni a bilincseiktől. Nem lettem volna a helyükben, de nem is néztem tovább őket, inkább helyet foglaltam a nő asztalánál, s kényelmesen hátradőltem.
- Nézze, arról volt szó, hogy csak egy személyleírást kell adnom. - Kezdett nem tetszeni a helyzet, az, hogy azonnal fel akarták jegyezni az adataimat. Mégis, mi volnék? Bűnöző? Nem tetszett ez nekem.
- Nem szeretnék belekeveredni ebbe az ügybe és nem akarom, hogy állandóan hívogassanak. Elmondom, amit kell, aztán már itt sem vagyok. - Mondtam határozottan. - Ami pedig az utóbbit illeti, hívhat grafikust, igyekszem megfelelő leírást adni a fickóról.

Szótlan, kifejezéstelen arccal fürkésztem a férfi átható, bizalmatlan tekintetét. Közben észre sem vettem, hogy belülről harapdáltam az ajkam. Szinte tudtam mi játszódhat le benne. Végül döntésre jutottam. Változtatni kellett a taktikán, nem akartam elveszíteni a bizalmát. Értékes volt.
- Rendben - mondtam végül és látványosan eltoltam magam elől a papírokat. - Sokat jelent a segítsége, szóval cserébe tiszteletben tartom a kérését - mondtam határozottan aztán felvettem a telefonkagylót és felszóltam grafikusért. Amíg meg nem érkezett azért feltettem neki még pár kérdést.
- És nem tudja kiegészíteni valamivel azt, amit korábban mondott? Pontosan hánykor is látta az autót?
Nemsokára megérkezett a grafikus, átengedtem neki az asztalom, és ő kezdte el faggatni a delikvenset, amíg el nem készült a rajz. Én addig az asztalom szélének támaszkodtam és vártam az eredményt.

Liz Carter megjegyzésére az erdőben csak elmosolyodtam, majd odaböktem:
- Jó mestereim voltak - egyelőre persze nem értette ezt a kis tréfát. De hamarosan megérti... hamarosan...

A kapitányságra érve a vadászokat kettesével cellába zártuk és különösen erős őrséget állítottunk eléjük. Szerencsére ilyen késői órán már alig volt valaki az épületben, így nem láthatta a történéseket. Nem mintha én bármilyen tettemmel kapcsolatban magyarázkodásra szorulnék... hisz én irányítok itt mindent. De nincs szükségem felesleges szem- vagy fültanúkra, felesleges kérdezősködésre.
Körbejártam az épületet, a kihallgatószobák szintjéről viszont zajokat hallottam. Calloway nyomozó vette fel éppen egy fiatalember adatait. Miért kell ennek a nőnek ilyenkor is dolgoznia?
Sebaj, gondoltam magamba. Akkor Miss Cartert az irodámba fogom invitálni. Felmentem az irodámba és az egyik embert a nőért küldtem. Közben megszabadultam a kevlártól és az egyenruhától, öltönynadrágot, lakkcipőt és tiszta, friss inget vettem fel. A nyakkendőm még nem sikerült megkötni, mikor az emberem bejött Liz Carterrel.
- Vegye le róla a bilincset - parancsoltam, mire a rendőr úgy is tett.
- Foglaljon helyet - mutattam a széles íróasztalom túlvégén lévő kényelmes fotelek egyikére. Láttam a nő tekintetét, ahogy végigpásztázza a helyiséget, hol talál esetleges fegyvert, vagy menekülőutat. Igazi harcos, igazi vadász.

- Köszönöm, Jones. Elmehet - azután kettesben maradtunk.
- Elnézést kérek hölgyem, még nem volt alkalmam bemutatkozni, remélem elnézi nekem. A nevem Ian Devin Wadlington - mondtam, majd az arcát figyeltem, de az még csak meg sem rezdült.
- De magának ez a név semmit nem mond, igaz? - sóhajtottam, majd elkezdtem megkötni a nyakkendőm, de aztán kezeim megálltak a mozdulat közepén.
- Esetleg segíthetne - invitáltam keringőre. Számítok rá, hogy megpróbál majd megfojtani, vagy más módszerekkel leteríteni... de csak amíg meg nem tudja, kit takar a nevem.

Odaérvén mindannyiunkat bevágtak a dutyiba.
’- Most mi lesz? – kérdezte Joseph kétségbeesetten. Fiatal volt még ennek ellenére nagy sikereket ért el. Damien helyettem csitította őt.
’’- Bízd ide... – azzal egy végtelennek tűnő pillanatig egyenesen a szemembe nézett, ekkor lépteket hallottunk. Egy rendőr kinyitotta a rácsot és kitessékelt a cellából. Nem bánt velem túl kedvesen, de mit is vártam egy eszetlen zsernyáktól?! Meg sem álltunk egy ajtóig melyre cikornyás betűkkel egy név volt írva. Csupán annyit tudtam elolvasni belőle „Ian” mert rögtön be is lökték az ajtót. Odabent a jól ismert kék szempár tulajdonosa fogadott, remek... kérte, hogy vegyék le rólam a bilincset majd elhajtotta a Jones nevű kopót. Én ez alatt a lehető legészrevétlenebbül körbetekintettem a helyiségben, kutattam valami után amit fegyverként használhatnék. Egy esernyő vagy egy toll, akármi jó lehet. Ám Ian félbeszakított, megkért foglaljak helyet. Egy pillanatra felrándultak a szemöldökeim de aztán eleget téve kérésének lehuppantam a kényelmes fotelba. Rögtön ez után a fickó elkezdett udvariaskodni, ebben az öltönyben pont úgy festett mint valami k€rva fontos üzletember. Felhorkantam.
- Ja... úgy érzem nekem már nem kell bemutatkoznom - vontam fel szemöldökeimet ismét.
- Mégis mit mondana? – kérdeztem nemtörődöm hangsúllyal. A fickó ezután arra kért segítsek megkötni a nyakkendőjét, nem tudom milyen kis játszma lehetett ez de úgy döntöttem belemegyek. Felkeltem hát a fotelből és odasétáltam a férfihoz, először csak felnéztem jégkék szemeibe majd kezelésbe vettem a nyakkendőt. Először óvatosan áthurkoltam majd egy hirtelen, erős mozdulattal meghúztam...
- Kész – néztem továbbra is pókerarccal a férfi szemébe.

Persze, ahogy számítottam rá, Liz még a létezésemről sem tud. Megeresztettem egy rosszfiús félmosolyt és hagytam, hogy megkösse a nyakkendőm. Finom mozdulatokkal dolgozott eleinte, aztán végül egy hirtelen rántással húzta meg. Erre egy aprócska nyögést hallattam, majd meglazítottam az erős csomót, mely az ádámcsutkám szorította. Hát persze, hogy az erőviszonyokat próbálja kicsit egyensúlyba hozni, az erejét fitogtatja, a határokat próbálgatja.
Miután megigazítottam a nyakkendőt, hirtelen erősen megragadtam mindkét felkarját és közelebb húztam magamhoz. Szorítottam, így nem tudott szabadulni és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
- Igen, Liz Carter, mindent tudok magáról. Tudom, hogy a Carter vadász-klán tagja. Tudom, hogy Kanadában született és egy hatalmas házban nőtt fel, ahol gyermekkora óta tanították rá, hogyan semmisítse meg a természetfeletti lényeket. Az édesapja neve Samuel Carter, a nagyapjáé pedig Adam Carter. Tudom, hogy a nagyapja leánytestvérét Sophia Carternek hívták, a fiát pedig Liam Wadlingtonnak...
Tartottam néhány másodperc hatásszünetet, amíg döbbent arcát figyeltem. Most, hogy alaposabban megnézhettem magamnak, tisztán láttam, milyen gyönyörű nő. Kifújtam a levegőt, majd kimondtam, amit minden bizonnyal már megsejtett és összerakta magában a képet.
- ... az egyik fiát.
Lazítottam a szorításon, hogy ha kíván, le tudjon ülni. Jómagam a bárszekrényhez léptem, elővettem belőle egy üveget és két poharat.
- Azt hiszem, jól esne magának egy ital. Szereti a whiskey-t? - kérdeztem. Míg a válaszára vártam, szemeimmel végigfutottam alakján. Tökéletes volt. Nem csak a vadászathoz: kellőképp izmos, mégis vékony, hajlékony test, mely törékenynek látszik, mégis harcra termett... de nőként is az volt. Igazi nővé érett. És ő az egyik a családból, aki a legtöbbre vitte. Erisbourne város vadászait irányítja... egy ilyen városét. Akaratlanul is büszke voltam rá.

Ian hirtelen reakciója meglepett de ugyanakkor fel is dühített. Felkarjaimat szorítva rántott közel magához és a képembe vágta az igazságot. Az információk gyors egymásutánban érkeztek, a szívem a torkomban dobogott ahogy másodpercek alatt összeraktam a képet. Wadlington hát persze... már az elején fel kellett volna, hogy tűnjön. Olyannyira el voltam foglalva magammal és az elfogatottság tényével, hogy fel sem tűntek egyértelmű célzásai. Ezek a kis félmolyosok és el-el hintett megjegyzések. Jeges kék szemeinek sunyi csillogása...
- Liam... - suttogtam magam elé bámulva, szinte a földbe gyökerezett a lábam ahogy megrohantak az emlékek. Ian hangja rántott vissza a valóságba.
- Italt?! Hogyne szeretem... - ráztam meg fejem s erőt véve magamon visszasétáltam a fotelhoz, hogy nyomban helyet is foglalhassak.
- Szóval a sajátjaid ellen fordultál? - kérdeztem szemöldök ráncolva. Vajon, hogy lett belőle kopó? És mégis mit akar tőlem? Biztosan nem csak arról van szó, hogy szimplán elkapott. Nem tűnik ilyen egyszerű és egyenes embernek.

Mikor Liz igennel felelt, töltöttem neki, majd magamnak is és odavittem a poharat. Az íróasztalom szélére ültem, vele szemben és belekortyoltam az italba. Lizre néztem, döbbent volt, de persze nem csodálom. Nem mondták el neki és ha rajtuk múlt volna, sosem tudja meg, hogy én is a család része vagyok... voltam.
- Igen, Liam. Az öcsém... - volt, tettem hozzá gondolatban. Nem tudtam, tud -e már arról, ami vele történt. Ha nem... talán egy napon erre is fény derül. De az nem a mai nap lesz.
A következő kérdése őszintén meglepett, de aztán csak elmosolyodtam és tegezésbe váltottam.
- Nem Liz, nem fordultam a "saját fajtám" ellen. Épp ellenkezőleg. A szüleim és a család nem azért nem beszéltek neked soha rólam, mert hadjáratot kezdtem folytatni a vadászok ellen, mikor rendőr lettem... nem. Való igaz, a törvény szolgálatába állok. De, hmm - elmosolyodtam - ... ebben a városban én képviselem a törvényt. És olyan emberek dolgoznak nekem, akikkel egy egész világot kormányozni lehetne. És, ami azt illeti... pontosan ezt tesszük.
Mondtam és közben szinte szórakozottan lötyögtettem az italt ide-oda a pohárban.
- Nagy ember vagyok, Liz Carter, hatalmasabb, mint gondolnád. És többet tudok rólad, mint szeretnéd... szükséged van rám. Azért vagy most itt, hogy segíthessünk egymásnak. Az embereid csupán... fennakadtak a neked kivetett hálón. Roppant ügyes vadász vagy és jó vezető, ez senki előtt sem titok. Mégis... elkaptalak, ilyen könnyedén. Elsőre. Ezért, hogy úgy mondjam... nincs más választásod.

Figyelmesen hallgattam Iant. Mondandója a legkülönbözőbb érzelmeket váltotta ki belőlem. Haragot, meglepettséget, undort, szégyent, megalázottságot és furcsa mód még valamit... reményt.
- Akkor mond nagy ember még is mit akarsz tőlem, egy bukott, csapdába esett vezértől ki ily könnyedén bedőlt az informátora téves híreinek? - kérdeztem majd kortyoltam egyet a whiskyből. A poharat ezt követően a fotel karfájára helyeztem, ráfonódó ujjaimmal doboltam az üvegen. Lábam átvetettem a másikon és most már egy vezérhez méltó komoly, rendíthetetlen arkcifejezéssel néztem fel a férfire. Ian jóképű volt, magas, izmos és piszkosul szexi. De mindez mit sem ér ha éppen azt próbálja veled tudatni, hogy te csak egy légy vagy a hálójában. Ha igaz, hogy ő mindent tud rólam miért nem hallottam én még róla? Miért nem hívták meg azokra az eseményekre amelyeken ott volt Liam és jómagam is?! Mit véthetett a családja ellen, hogy így tagadták létezését előttünk? Túl sok volt a kérdésem és túl kevés a válaszom. Valljuk be, semmit nem tudtam erről a fickóról és vezérség ide vagy oda ez bĐromira zavart. Mindig is azt hittem felkészült vagyok, minden helyzetre. Erre most felbukkan ez a szőke herceg fehér rendőrkocsin és pár rövidke mondattal a porba sújtja büszkeségem. Bosszantó egy figura...

Míg Liz kérdezett, belekortyoltam az italomba, majd elmosolyodtam.
- Mi sem egyszerűbb, Liz Carter: dolgozz nekem. Cserébe biztosítom, hogy te és az embereid szabadon távozhassatok azokból a cellákból - böktem fejemmel az ajtó felé - ... és nem csak ma este.
Azzal felálltam, átsétáltam a szobán és kinyitottam az ablakot, majd rágyújtottam. A tűzjelzőt, ha az irodában voltam, általában kikapcsoltam, hogy dohányozhassak. Miután mélyen letüdőztem a füstöt, kifújtam, majd folytattam:
- Persze ez nem ilyen egyszerű, mint ahogy hangzik, felteszem ezzel te is tisztában vagy. De jól hangzó ígéret. És nem kell róla tudnia mindenkinek... - fordultam Liz felé, tekintetemmel az övét kerestem.
- Erős nő vagy, Liz Carter. És nagyszerű vezető. Mégis úgy gondolom... támogatásra van szükséged. Méghozzá az én támogatásomra. Egy család vagyunk, még ha különbözünk is. Fiatal vagy... és rengeteg borzalom vár még rád. Talán azt hiszed, túl vagy már a legnagyobb harcokon, de én tudom, hogy nem... korántsem. Hiszen még a saját véred, a családod által rád szabott feladatot sem voltál képes teljesíteni - kipöcköltem a cigarettacsikket az ablakon, majd visszasétáltam hozzá, hogy úgy adjak nagyobb nyomatékot egyébként is súlyos szavaimnak:
- Tudod jól, miről beszélek. Hogy kiről beszélek. Claire-ről...

Nem mondanám, hogy válasza meglepett. Már az elejétől kezdve láttam jég kék szemében ezt a sunyi csillogást. Minden a kis terve szerint alakult és ennek igazán örült. Szerettem volna letörölni a képéről ezt az önelégült kifejezést de jelen esetben nem volt egy darab kártya sem a tarsolyomban. Sz@rügy... és ha tudtam volna, hogy csak ez után jön a java, biz isten jó kislány lettem volna és ma este a sÄggemen maradok odahaza. A fickó nagyon jól tudta mit kell mondani, hogy elég komoly benyomást tegyenek rám szavai. Jobb kezem ökölbe szorult ahogy célozgatásba kezdett, végül közvetlen közelből lőtte be a gólt. Micsoda férfi.
- Ennél árnyaltabban már nem is fogalmazhattál volna  - váltottam cinikus hangnemre higgadtságomat azonban nem sikerült megőriznem. Erről árulkodott testem, szinte minden izmom ugrásra készen feszült meg, a formált szavakat pedig összeszorított fogaim közül préseltem ki. Egy végtelennek tűnő pillanatig farkasszemet néztünk.
- Jól van - leheltem végül a megadás szavait, igencsak halkan és erőtlenül. Egy sóhajt követően immár ellazult végtagokkal dőltem a fotel puha párnái közé. Mielőtt azonban Ian megízlelhette volna győzelmének édes ízét folytattam.
- Szóval csak ennyi, elengedsz bennünket? Tudod, hogy mióta itt vagyok most először kaptak el. Azt is tudod, hogy ki tudok szabadulni és ezután még óvatosabb leszek. Nem tudtok majd elkapni... ebből kifolyólag kell, hogy legyen jobb ajánlatod. Hallgatlak - halványan elmosolyodtam majd kezemmel a whisky-s pohárért nyúlva belekortyoltam az italba. Próbáltam adni a nagymenőt, mintha a valóságnál kisebb sz@rban úsznánk. Csak ekkor jutott eszembe Liam, ő eltűnt. Valami történt amiről én nem tudok ideje kideríteni.
- Mond csak kedves rokon, mi történt Liam-el?- azt hiszem itt és most én is belőttem egy gólt. Valami Isteni szerencse folytán történhetett, hogy sikerült pont egy számára kellemetlen témát felhoznom. Csak a sötétben tapogatóztam de azt legalább jól csinálom.

Felhorkantam Liz mondandója után.
- Nem vagy te egy kicsit... nagyképű? Ennél jobb ajánlatot akarsz? Hah... - kezdtem kicsit dühös lenni, ezért a fotel karfáira támaszkodtam és egészen közel hajoltam hozzá, arcunk szinte összeért. Tekintetem édes barna szemeibe fúrtam.
- Íme egy jobb ajánlat: itt maradtok, mindannyian és rövid idő alatt elérem, hogy mindenféle nyilvános per nélkül bedugjanak titeket az egyik általam tervezett börtönbe Arizónába, a kib*szott sivatag közepére. Egy olyan helyre, ahol százával, sőt, ezrével vannak lesittelve vámpírok, likánok és szörnyek. Mit gondolsz, mennyire fognak örülni egy csapat friss emberhusinak, akik ráadásul vadásztak a fajtájukra? tiéd a választás. Én védelmet ajánlok neked, fogd már fel, bevédem a s*gged te leány... cserébe csak tudni akarok mindenről, amit tesztek. Azt akarom, hogy vadásszatok az én megbízásomból, természetesen teljes titokban. Busásan megfizetem az árát.

Felálltam, majd járkálni kezdtem a szobában. Nem tudtam biztosan, hogy viselkedjek vele, mi lenne a legjobb taktika. Elvégre családtag, akivel kedvesnek kéne lennem... mégis öntudatomon kívül talán, a megfélemlítés eszközét választottam. Le kellett nyugodnom. Vettem néhány levegőt, majd megálltam a szoba közepén és újra ránéztem.
- Ez az én városom. Tudni fogom, merre jársz. Ismerem a valódi otthonodat is... az otthonunkat... utánad tudok menni. Te nem tudod még mire vagyok képes. Ha az ellenségemmé óhajtasz válni, levadászlak. Nem számít meddig tart. Ne feledd Liz, mi voltam régen. Hogy mire tanítottak. És lehet, hogy vadásznak jobb vagy nálam... de én nyíltan vállalhatom az arcom, bárhol és bármikor. Te csak egy névtelen árnyék vagy, nem lehetsz más. Neked nem segítenének, csak ugyanilyen névtelen árnyékok. De nekem befolyásos barátaim vannak... - mondtam, miközben az asztalomhoz sétáltam és kihúzva a fiókot, elővettem néhány képet.
- A legbefolyásosabbak - azzal átnyújtottam neki a fényképeket. Barátságos kézfogással, mosolyogva álltam Erisbourne maffiafőnöke mellett, egy másikon a város legnagyobb olajmágnása mellett, akit a világ ötödik leggazdagabb embereként ismernek, a harmadikon a kormányzó társaságában és néhány másik képen a CIA ügynökeivel.
- Mit gondolsz, mennyibe kerülne nekem vérdíjat tűzetni ki a fejedre a maffiánál? Lehet, hogy ők csak egyszerű emberek mind, a CIA ügynökeivel is elbánnátok... erősek vagytok. Veszélyesek. Vadak. De kevesen vagytok. Név nélkül. Mint az alaktalan holtak egy jelöletlen sírban... gondolkodj ezen Liz.
Mikor Liamről kérdezett, az arcomon árny suhant át. Tudtam, hogy ezt ő is észrevette. Már az imént is majdnem elszóltam magam, az üldözésnél. Liamet üldöztem, hónapokon át, államokon át... mint egy vadász. Jól jöttek a kapcsolataim és végül el is kaptam. Persze mindezekről nem akartam, hogy tudjon... egyelőre. Biztos voltam benne, hogy nem tudom örökké titkolni, de nem akartam most az egész helyzetem megbonyolítani azzal, hogy elárulom, magam öltem meg Liamet, akivel gyermekkorában közel álltak egymáshoz.
- A testvérem... halott - mondtam végül egy sóhaj kíséretében, majd összeszorítottam az ajkaim. Még csak színészkednem sem kellett teljesen, csupán enyhén rájátszanom. A szívembe valódi szomorúság költözött. Veszteség. A hazugság, illetve mindaz, amit nem árultam el neki, nem színezte a hangnemem, észrevétlen maradt a hirtelen kettőnk közé beállt csendben. Meglepetésként érte őt, ez látszott rajta. Hirtelen megsajnáltam Lizt. És magamat is.

Ahogy sejtettem, a nagyfőnök begurult. Nem tagadom fenyegetése, túlzott közelsége és a hangnem amit velem szemben megütött megrémisztett ám ezt a vadászok vezéreként nem mutathattam ki. Még ha egyszerűbb is lett volna halkan, leszegett fejjel elsétálni az nem az én stílusom lett volna. Elvégre cseppet sem szeretném ha úgy raktározna el a kis fejecskéjében mint Liz Cartert aki szó nélkül bármibe beleegyezik csak, hogy mentse az irháját. Miután végére ért a jövőbeni lehetséges szenvedéseinknek és nyomorúságos sorsunknak felvázolásában mint egy tehetetlen vad rugaszkodott el fotelom karfájától. Egy darabig szótlanul járkált a szobában, erősen gondolkodott valószínűleg azon, hogy mégis mit kezdjen velem. Én mindvégig álltam tekintetét, arcvonásaim megkeményedtek, szemeim kissé összeszűkültek de legbelül a bizonytalanság és tehetetlenség sötét medréből próbáltam kievickélin.
Ezután jött csak a java, megkaptam a fotókat az ismerőseiről. A világ amelyben éltem most alapjaiban rengett meg. A törvény ura aki a maffiával bratyizik és közben vadászoknak ad megbízásokat. Ez az egész több ponton is ütközött, nagy játékos ez az Ian. Felnéztem rá, nem tudtam palástolni döbbenetem. És ami ez után jött csak még egy lapáttal rátett a jelenleg egyébként is instabil idegi állapotomra. A szavak ugyan eljutottak a fülemig de nem akartam felfogni. Liam, aki annyira kedves volt velem mint még soha senki... aki mondhatni még a szerelmem is volt abban a gyermekkori, kislányos, rajongós értelmében halott. Elkerekedett szemekkel néztem a férfira, vissza kellett nyelnem sós könnyeimet s gyorsan pislogtam egyet amint észbe kaptam. Még csak az hiányzik, hogy elbőgjem itt magam. Szótlanul dőltem előre, alkarommal immár szétterpesztett lábaim combrészére támaszkodtam. A járástól kikopott és már száz szám lecsiszolt majd kilakkozott parkettát bámultam. A csend fullasztó fátyolként nehezedett ránk, bár nem tudtam pontosan mit de abban biztos voltam, hogy súlyos titkot őriz a testvérpár életben maradt tagja. Azt sem tudom pontosan mennyi idő telt el míg megtalálva hangom ismét megszólaltam.
- Áll az alku - leheltem a szavakat erőtlenül majd felnéztem Ianre. Leigázottnak, fáradtnak és elveszettnek éreztem magam. Ez az első látásra még idegen férfi pár óra leforgása alatt képes volt kifordítani világomat a sarkaiból. A szabályokat melyek szerint tettem a dolgom ő egy csapásra eltörölte.

Nem tudom pontosan mi játszódhatott le Liz fejében, talán nem is akartam. Végül beadta a derekát, azt mondta, áll az alku... nem tudom, melyik módszeremmel nyertem. Ostobának éreztem magam, felvonultattam minden fegyvert, talán a kelleténél többet is, talán minden ütőképes lapom kiterítettem... és mégis, az volt az érzésem, a nőt Liam halálának tényével igáztam le teljesen.
Nem hibáztattam érte. Kevesen maradtunk, a generációk utánpótlása hanyatlik, a régiek közül a legtöbben meghaltak... most láttam csak, milyen erős nő is Liz Carter, hogy még egy ilyen lehetetlen helyzetben is mindent megpróbált és ha kevésbé lettem volna felkészült, sarokba szorít... de ezt nem teheti meg velem senki. Többé már nem. Elég pofont kaptam az élettől, hogy tanuljak belőle.
Felé nyújtottam a kezem, láttam, hogy a hírtől teljesen magába roskadt. Felsegítettem, majd olyat tettem, amit magamnak sem tudnék megmagyarázni - átöleltem. Testét az enyémnek szorítottam, hogy érezze, biztonságban van. Nem csak az vagyok, aki legyőzte őt. De a családja is. Liam testvére, akit sosem ismert... de aki most már nagyon is szeretné megismerni őt.

Mikor elengedtem, tekintetemmel az övét kerestem, hogy a szemébe nézhessek.
- Jól döntöttél Liz, higgy nekem. Nem foglak elárulni. Tudom a titkodat. De most már te is az enyémet. Ha valamelyikünk veszít, együtt leszünk legyőzöttek. Ígérem... - mondtam, s komolyan is gondoltam. Néztem még néhány pillanatig azt a bájos arcot, meleg barna szemeit... majd tekintetem lejjebb vándorolt telt ajkaira... karcsú nyakára... a kebleire...
Levegőben rebegő forróságot éreztem, tesztoszteront... vágyat... akár hősi katonák véres csatáik és győzelmeik után. Állati ösztönök voltak ezek, melyek az emberben maradtak. Harc, evés és párzás. Erősebben szorítottam a felkarját, torkomból apró morgás tört fel. Sűrűbben szedtem a levegőt. Nem tudtam ő is érzi -e, amit én, mindenesetre ajkai résnyire nyíltak.

Mindenre számítottam csak erre nem, felsegített és pont úgy nézett rám mint aki minden gondolatomat ismeri és szinte érzi az én érzéseim. Ekkor magához ölelt, a szívem akaratlanul is szaporábban vert. Annyira emberi volt és mégis taszító, hogy egy számomra olyannyira idegen ember az intim szférámba férkőzött. Aztán magam sem tudom miért de megnyugodtam, a végtagjaim ellazultak az ismeretlen mégis bódító illattól, teste melegétől. Később hátra húzódott ám karomat most sem engedte el. Mély, meggyőző hangjával biztatott. Éreztem, hogy ő is hasonló érzelmi hullámvasúton száguldozott mint én. Megígérte, hogy nem lesz baj... hogy segít majd. Titkon mindez nagyon jól esett, rég mondtak nekem ilyesmit. Liz Carter a vadászok vezére csak állja a sarat minden körülmények között mert ez a feladata.
Ian kék szemei először egyenesen az enyéimbe bámultak aztán eluralkodott rajta valami... ami általában a férfiakon ha túl közül kerülnek egy csinosabb nőhöz. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem egy jóképű adonisz tartott a karjaiban de azért mindennek van határa. A szíve gyorsabban vert, már-már zihálva szedte a levegőt. Na itt úgy döntöttem ideje észhez téríteni. Kezdett vészesen közel kerülni hozzám így én elhúzódtam és azzal a lendülettel pofon ütöttem. Fülsüketítő zajt csapott a csattanás ahogy hanghullámai visszaverődtek az eddig csendes és szűk iroda falairól.
- Ian te nem tudod, hogy hol a határ. Jól látom? Üzlettársak vagyunk, szövetségesek ha úgy tetszik - itt ellépdeltem s megkerültem a fotelt amiben eddig ültem, hogy végre kikerüljek a férfi intim szférájából.
- De semmi több. Csakis így áll az alku - találtam rá ismét magabiztos, határozott csengésű hangomra.

Liz reakciója hideg zuhanyként ért. A pofon nyomán égett az arcbőröm, elfordítva tartottam a fejem és beleharaptam alsó ajkamba. Igaza volt, ezt tudtam. Kissé elragadtattam magam. Nem ez volt a megfelelő pillanat erre. Legszívesebben összetörtem volna valamit, helyette viszont az asztalomhoz sétáltam és a walkie-talkie-n odaszóltam a cellákat őrizni visszatért Jones-nak:
- Vigyétek le őket az udvarra. A hátsó kijáraton át elmehetnek. Én leviszem Miss Cartert - mondtam, megvártam, amíg jelzi, hogy vette az adást, majd kikapcsoltam a készüléket.
- Az ígéret szép szó: elmehetsz. És az embereid is. Szabadok vagytok... és elnézésedet kérem az iméntiért, Liz. Természetesen, igazad van. Szövetség - nyújtottam felé a karom kézfogásra. Mikor elfogadta azt, határozottan, kissé erősebben megszorítottam, majd az ajtóhoz léptem és kinyitottam előtte.
- Csak utánad...

Levezettem az udvarra, megmutattam, hol találja a hátsó kijáratot.
- Ne egyszerre menjetek. Az feltűnő lenne. És még valami... - azzal átadtam neki egy egyszerű, fekete mobiltelefont, ami semmi másra nem volt jó, csak hívásfogadásra és kezdeményezésre.
- A szám titkos és védett. Ha hívlak, vedd fel. Az én számom már benne van. Ha segítség kell, csak egy szavadba kerül... - mondtam, bár biztos voltam benne, hogy tudja, nem fogok neki segíteni csak a két szép szeméért.
- Jó éjt, Liz. Vigyázz magadra - búcsúztam, majd elindultam felfelé, mielőtt a többi vadásszal leértek volna a fiúk. Ezután a csapatot az irodába rendeltem egy kis beszélgetésre. Mindenkit megkínáltam whiskey-vel, koccintottunk. Szép munka volt. Sokáig beszélgettünk és örültünk a győzelemnek, de az agyam végig Liz-en járt...

Ahogy megbeszéltük, az üzlet az üzlet s Ian ennek tükrében is cselekedett. Szabadok voltunk! Bólintottam majd kezet ráztunk újdonsült szövetségesemmel. Bevallom piszkálta a csőrömet, hogy nem állunk még egy szinten de ez persze még változhat. Hátba támadott, nem volt időm felkészülni. Mostantól sokkal óvatosabb leszek Ian Wadlington.
- Milyen udvarias...- vetettem oda aztán halványan elmosolyodtam és kisétáltam az ajtón.

Miután megkaptam az útbaigazítást még egy gagyi telefont is ajándékozott nekem. Hogy oda ne rohanjak. Most a rózsának meg a gyertyafényes vacsorának kéne jönnie nem? Szó mi szó az nem az én stílusom és van egy olyan érzésem, hogy az övé sem.
- Keresni foglak -tettem egy satnya ígéretet. Tudtam, hogy itt a valamit valamiért elv érvényesül majd de nem gond hisz egyébként sem vagyok jó a megalázkodásban. Addig úgy sem keresem amíg nem leszek nyakig a sz@rban... olyan meg manapság már egészen ritkán van. Leszámítva ugye ezt az aprócska kis incidenst.
- Kívánnék én is hasonló szépeket de úgy hiszem nem szükséges. Ian - azzal búcsúzásként bólintottam s hátat fordítva a férfinak elindultam az erdő felé. A fegyvereimet valószínűleg odaadták már valakinek, remélhetőleg Damiennek. Szinte pucérnak éreztem magam nélkülük de ez van. Gyalogszerrel indultam haza és sorra felhívtam mindenkit, hogy épségben vannak e. Damiennel hosszasan beszélgettünk, eltartott míg sikerült rávennem, hogy ne jöjjön át babusgatni. Képzelem mit gondolhatnak rólam... vajon mégis mit csinálhatott Liz Carter abban az irodában, hogy kiengedtek bennünket? Teljesen pucér volt vagy csak félig? Oda a jó hírem.

//Kertváros/ Szélrózsa köz/ Szélrózsa köz 8. //